Van egy ilyen plakát a Jurányiban a lépcsőház falán. (Van sok, és párat szívesen haza is hoznék. Pl. a Fear the Szaknévsor-t) Na, erről A Furáról viszont mindig Samu jut eszembe. 

Kezdjük ott, hogy simán végignéz egy operaelőadást. Csillogó szemmel! 

Youtube-on rákeres ás újrahallgatja az orgonahangverseny legdurvább (Ligeti) darabját (megj.: szerintem is az volt a legkirályabb!!!) 

Kikéri magának, ha tudomására jut, hogy mi Mókuval nélküle mentünk valamilyen zenei eseményre: koncertre, hangversenyre. A múltkor megkérdeztem, hogy a soron következőre akarna -e csatlakozni, csak a jegyek száma miatt. Mire felháborodva visszakérdezett, hogy "Milyen kérdés ez??" "Jó, jó" higgasztottam a kedélyeket, "Neked is lehet olyan, hogy valamire épp nincs kedved, nincs azzal semmi baj. Nem akarunk túladagolni." Szemrehányó nézés. "Anya. Zenében olyan, hogy túladagolás nem létezik!" Hát így. 

3 műfaj áll közel hozzá. A klasszikus, a népzene és a jazz. Nem rossz kezdés.

Aztán a régi mánia. Igazán csak az szép, ami régi. Mármint a Fura szerint. Régi autó, régi vonat, régi repülő, régi rádió (ezt kérte pl karácsonyra, ő választotta Vateráról), régi kakukkosóra, régi bicikli, azaz velocipéd (ezt szerette volna szülinapjára és könnyekig sértődött, hogy azt mondtam, nem lehetséges). Régi bútorok. Tegnap Petráék jávor utcai házában voltunk, vittem őket magammal dolgozni. Áhítattal járta a szobákat és nézegette a bútordarabokat. "Anya, miért nem lakunk itt?" jutott konklúzióra. (1+2: szeretne egy lemezjátszót, hogy bakelitről hallgathassa a zenéket)

Harmadiknak az öltözködés. Szerinte van "nedves homok színű nadrág". A bársonyzakóért esdekel a Zarában. Kalap az még mindig kell. Mindig csekkolja, épp melyik passzol jobban az aznapi outfithez. Angliában elemében volt, egész idő alatt direkt úgy öltözködött, mint (szerinte) egy angol. Barna gatya, ing, zakó, simlis vászonsapka. Nemrég elmentünk a Hádába, hogy ilyet is lássanak, na meg hátha kifogunk pár jó darabot. Eltűnt és megjelent egy kb olyan bőrcipővel, amilyet mondjuk Twist Olivér lábán képzel el az ember. Neki az kell. Megvettük. 

TOTÁL FURA!!!

Tegnap kicsit kiszanáltam Samu tolltartóját, hogy könnyebben megtalálja benne a ceruzáit. A művelet végén büszkén mutattam neki a jó maroknyi köteg kiszavazott csonkot és fölöslegesnek ítélt színt, mondván milyen könnyen megtalálja majd ezután azokat, amire valóban szüksége van.
Nem mondhatnám, hogy osztozott a lelkesedésemben...
-Jajj, neeee, Anya, legalább az egyik (!!!) BŐRSZÍNT tedd vissza!

Nem tipikus pasi, az biztos. Kár, hogy idén nem sikerült már bepasszírozni a rajzszakkört a vívás és a harmonika mellé. Még jobban sajnálom, hogy a gyerekkórust is megtorpedózta az időpont és a helyszín. Testületileg csalódottak voltunk.

Hazafelé autóztunk vívásedzésről, rádióztunk a kocsiban. Megszólalt egy Avicii szám, az egyik kedvencem, és hangosan gondolkodtam afölötti csalódottságomban, hogy egy ilyen kaliberű zenész miért hagyja abba ilyen fiatalon, és mekkora veszteség ez nekünk, zenerajongóknak, stb stb stb. M egy ideig hallgatta a triádámat, dolgozta fel az új információkat (nem ismerték ezt a történetet), majd levonta a konklúziót: "Biztos kevés ideje volt mellette a családjára"

Nem tudhatta, hogy tényleg ez az oka a visszavonulásnak, de ismét tökéletesen és tűpontosan működött a beépített empátia-appja. 

Ez egy M sztori, ami a tegnapi kávézás közben villant be, nem is tudom, miről, de muszáj lejegyeznem, mert így is már majdnem elveszett az idő homályában.

Együtt néztük a "lombházak" egyik részét, amiben éppen egy méhkas alakú házat épített az ipse és csapata. Szokás szerint a végén felbukkant a lakberendező is egy kamionnyi ingyom-bingyommal, és alaposan teleaggatta velük az amúgy is szabálytalan alakú, zeg-zugos építményt. A műsor végén annak rendje szerint jött a megrendelő pár ámuldozni. Mayának egyetlen megjegyzése volt a végeredmény láttán:

- Ez nagyon hamar bepókosodik.

(és az baj amúgy) :D <3

A májhab az beakadt.

Samunak sütöttem (egy újabb) szülinapi tortát a családi ünnepléshez, aminek a megrendelő elképzelései szerint teknős alakúnak kellett lennie. Azért néha hálát adok az égnek, hogy nem a T-Rex a kedvenc állata. Amúgy is, de ha belegondolok, mennyivel könnyebb teknős-tortát sütni, mint T-Rex-eset....

Na, szóval mivel kb rögtönöznöm kellett abból, amit otthon találtam, ezért az lett az instant megoldás, hogy márványkuglófot sütök, aminek a középső kráterét feltöltöm csokipudinggal. Így is lett, a fejet és a lábakat is sikerült megoldani.

Amikor felvágtuk nagy közösen, Léna gyanakodva kérdezte, hogy mi az a rezegős cucc a torta közepén, mire én gonoszul rávágtam, hogy jaaaa, az májhab. 

Na, ennek folyománya lett, hogy tegnap este (t.u. (torta után) 3. nap) ülök a konyhában, olvasgatok, amíg a vidrák fürdenek. És akkor megüti a fülemet, hogy "májhab". Aztán "májhab piknik". Egy ideig hallgattam a májhabozást, aztán már gondoltam, megnézem, mi a sztori. Belépek a fürdőbe, a következő a jelenet: Maya szakad a kádban, kezében legóautó, figurák. Samu kissé értetlenkedő fejjel próbálja túlélni nővére újabb agymenését. M később megkísérelte elmesélni, hogy hogy keveredtek a legófigurák májhab pikniket sűrűn érintő kalandokba, de kudarcba fulladt, mert a falnak esett a röhögéstől. Én az ajtófélfát támogattam erősen....

Simán jelentkezhetnék orvosi lónak, minthogy az emésztőrendszeri panaszok három különböző forrását sikerült felmutatnom röpke két hét leforgása alatt: vírus, rossz kaja, gyógyszermellékhatás. Az imént ráálltam a mérlegre, és enyhén sokkolódtam, hogy a fentiek eredményeképpen majd' három kilóval lettem kevesebb. Éreztem én a gatyáimon, de nem gondoltam, hogy ilyen drámai a veszteség. Hát, majd visszaszedem jobb napokon.

A legutóbbi etapom ma hajnalban volt, fűszerezve némi Samuköhögéssel, így mindössze négy órát sikerült aludnom. Három részletben. Ennél fél öt tájban sokkal inkább zavart az, hogy mindez épp csütörtök hajnalban történik, és meglehetősen kérdéses volt, mi lesz az én Londonos napommal. Szerencsére aztán öttől tudtam egy órát aludni, ami annak a jele volt, hogy az akut szakasz lecsengett, a maradék bizonytalan közérzettel már képessé váltam arra, hogy felkanalazzam magam a vonatra. Az első húsz percben nem sikerült elaludni, mert olyan szép volt a havas angol táj, úgy éreztem, minden csukott szemmel töltött perccel veszítek valamit. Aztán Lewes környékén, mikor jött egy lakottabb terület, báing, mint akit leütöttek. Egyszer magamhoz tértem East Croydonnál, aztán már csak Clapham Junctionnál ébresztett a telefon, amit beállítottam riasztásra, hogy figyelmeztessen: ne hagyjam a rajzbőröndömet fönt a csomagtartón (miután Eastbourne-ban majdnem otthagytam a peronon a padon: simán elkezdtem felszállni nélküle a vonatra, aztán valamelyik őrangyalom odafentről fejbe kólintott, hogy nézzek már vissza, nem hagytam -e hátra valamit...).

Jó hideg volt a reggeli sétához, viszont megint felfedeztem egy újabb házat, amit muszáj lesz valamikor lefotóznom. Az a környék olyan, mintha nekem építették volna, annyira klassz épületek vannak, régiek és újak egyaránt, imádok reggel és délután végigcaplatni rajta!

A mai program nézetek és metszetek rajzolása volt, megint olyan, ami az én terepem, szóval bezsebelhettem jó pár elismerő értékelést. A többiek, ha amúgy nem lennék szimpi nekik, már biztosan kiutáltak volna ezek miatt a csoportból. Délután, rajzolás közben Rob értékelte a begyűjtött házi feladatokat is, amiket múlt hétről mostanra kellet csinálni, szóval ez nem az aktuális nagy tervezési feladat, hanem csak egy kis ujjgyakorlat. A többiekét értékelte pár szóban fel-alá sétálva, amíg mi rajzoltunk, majd visszaadta a gazdájának. Az enyémmel odaült hozzám, és kérte, hogy meséljem el, melyik miről szól, hogy működik, hogy jutottam az adott koncepcióra, stb., és egy kellemes tíz percet töltöttünk az elemezgetéssel. Erre mondjuk azért is volt lehetőség, mert én már tempósabban haladok a rajzokkal, de akkor is, jól esett, hogy külön figyelmet kaptam/kapott a munkám. Az ilyesfajta pozitív visszajelzésre már olyan nagy szükségem volt, mint egy falat kenyérre, így hát a nap végén bár az étlenségtől és a kialvatlanságtól kissé reszketős lábakkal és látással, de annál emelkedettebb hangulatban vettem magam az állomás felé. Most, hogy kifelé megyünk a télből (legalábbis csillagászati értelemben), már egészen világosban tudtam indulni a déli partról, és fokozatosan jött a szürkület, ahogy sétáltam. Ebben a fényben talán még szebbek az utcák: a kivilágított portálok, színes épületmegvilágítások, fényreklámok, úgy, hogy a "maradékot" még nem nyeli el teljesen a sötétség.

Az állomáson ismét előadtam a "Leonard-figurát" (bocsánat, belső poén azoknak, akik ismerik a "The Big Bang Theory" c. sorozatot), úgy hunyorogtam, hogy sikerüljön elolvasnom a fénytáblán: mikor és hova érkezik az a vonat, amivel hazamehetek. Ez már a múlt héten is ilyen ijesztően nehéz volt, pedig nem távolról próbálkoztam. Nincs mese: nem halogathatom tovább a szemvizsgálatot, lehet, hogy kell majd egy szemüveg bizonyos tevékenységekhez...

Samu is elérkezett abba a (szülők számára) rendkívül fárasztó életszakaszba, amikor mindenre rákérdez, még arra is, amit ő mondott. Pl. "Ez vicces, ugye?" "Igen", hagyom rá. "De miért vicces?"

Ma is jöttünk haza a nurseryből. Párbeszéd:

-Most hova megyünk?

-Haza.

-De miért megyünk haza?

-Mert nursery után haza szoktunk menni.

-De miért?

-... Apa vár otthon.

-Apa otthon van?

-Igen.

-Nem ment dolgozni?

-Nem.

-De miért nem ment dolgozni?

-Mert ma pihenőnapja van.

-Nem vett fel munkaruhát?

-Nem.

-De miért nem?

-Otthoni ruhát vett fel.

-Miért?

-Mert ha otthon vagyunk, otthoni ruhát hordunk.

-Rajtad is otthoni ruha van?

-Nem, rajtam most utcai ruha van. Ha hazaértünk, átveszem az otthonit.

-Miért?

-Mert az kényelmesebb.

-Miért?

-Mert puhább anyagból van.

...

...

...

És amikor a századik kérdés után már kimerülök, és azt mondom, hogy:

-Samu, most egy kicsit maradj csöndben.

Akkor megkérdezi:

-De miért maradjak kicsit csöndben?

Nem válaszolok.

-Anya.

Nem válaszolok.

-Miért maradjak kicsit csöndben?

Vááááááááááááá!!!

Tegnapelőtt pedig megvolt az első, biliben landoló pisi. Jellemzően fürdés közben szokott feszengeni, és aztán kikéredzkedni pisilni/kakilni. Általában nem sikerül, de azért nem csügged (kiveteti magát akár 6x is egy fürdés során). És akkor tegnapelőtt végül sikerült! Persze nagy ováció az egész család részéről, sőt még csokit is kapott érte, mert B. hetek óta ígérgeti Neki, hogy ha sikerül a bilibe alkotni, jár érte csoki. Ennek örömére nem is vettem Neki a kinőtt 92-es bodyk helyett nagyobbat, hanem beszereztem egy kupac kutyás és autós alsógatyót, hozzájuk egy csomag teknősös és egy csomag helikopteres atlétát. És mielőtt bárki megjegyzést tenne magában, hogy "tipikus nő", akkor elárulom, hogy B. még eddig sem bírta, Ő már egy hónappal ezelőtt vett egy csomag autós alsónadrágot, nagyjából az első alkalom után, hogy feszengeni láttuk a pelusát markolászva (nyilván épp pisilt). Amúgy azóta nem volt több sikeres bilihasználat és kísérlet sem túl sok, úgyhogy továbbra is húzkodom a kicsit feszülő bodyt, hogy összepatentoljam alul, az alsók addig pihennek. Aztán végül lehet, hogy két hónap múlva visszamegyek a boltba, és veszek (a hiú remények csúfos kudarcának mementójaként a 98-as méretet kihagyva az életünkből) egy csomag 104-es bodyt...

Samu. Aki semmi más nem, csak Samu. Bármi olyasmi hagyja el valamelyik családtag száját, hogy "Te kis pulyka/gombafej/zsivány/büdös/humorherold/sajtkukac/Géza/nyunyi/büdöslábú/pelusos..." A válasz sértett önérzetű arckifejezéssel rávágott, ellentmondást nem tűrő "Nem! Nem vagyok pulyka/gombafej/zsivány/büdös/humorherold/sajtkukac/Géza/nyunyi/büdöslábú/pelusos..." Még akkor is, ha különben az. Ezzel remekül lehet bosszantani szegényt, de azért igyekszünk ezt a késztetést visszaszorítani magunkban (és Majában). Elvakultsága hozott már egy pár vicces párbeszédet:

-Büdös disznó vagy!

-Nem vagyok ügyes disznó!

***

-Te, térdig lóg a pelusod!

-Nem vagyok térdiglógapelusod!

***

-Az mi?

-Teafilter.

-Nem vagyok filter!

***

Maja: Samu, ne legyél türelmetlen!

Samu: -De legyek türelmetlen!

***

Ez utóbbi kicsit ugyan eltér az eredeti témától, de néha, ha nagyon belelovallja magát, átcsap teljes tagadásba, és mindennek az ellenkezőjét vágja rá.

Mert hogy tulajdonképpen minden
„fenntöltött” napból kitelt volna egy bejegyzés, de mint azt
a kedves olvasóközönség már nagyon jól tudja, nem vagyok a
redszeresség bajnoka, szóval most több hétről való ez meg az
lesz összeömlesztve ide, azokból az eseményekből, élményekből
és történésekből, amik még nem váltak a feledés martalékává.

Ígértem réges-rég képeket. Aznap,
amikor a fényképezőgépet is felültettem magammal a vonatra,
didergős hangulatú reggel volt. Ezen a héten végre a fülhallgatót
sem felejtettem el bedobni a táskába. A zene és a vonatablakból
feltárulkozó angol táj máris fotózásra késztetett, de nem
géppel, hanem érzékekkel. Két képet lejegyeztem a telefonomba,
most bemásolom ide, hozzájuk rendelve az audiocsatornán befutó
ingert is, akinek van kedve, hallgassa mellé...

Kép #1

Előtér: narancsok, kékek és
földszínek; kabátos lovak a dérlepte legelőkön, súrló, hideg,
narancsszín fényben. Háttér: szürkék, lilák és feketék;
évszázados tölgyfák fekete sziluettje a dombok élén, mögöttük
szürkéslila felhők szélfútta, komor, monstre tömbjei.

Jean Michel Jarre – Gagarin

Kép #2

Lewis, a kép háttere az itteni
hófehér krétafal. A nap már magasabban, melegebb fénye drappra
festi a sziklafal előtt szelíden hullámzó domb lankáján húzódó
szántóföld csupasz sávját. Traktor ereszkedik le rajta, és
felriaszt egy ragyogó fehér sirálycsapatot. Testük világít a
reggeli fényben, miközben titokzatos törvények által vezérelve
egyszerre váltanak irányt a levegőben.

JMJ – Love, love, love

Aki nem kedveli a romantikus
látomásokat, az most fellélegezhet, jön pár „igazi” kép, és
azután sem térünk vissza a verbális tájképfestéshez...

Ez itten az iskola, ami valójában múzeum, de igazából templom. Kicsit identitászavaros helyszín, de azért jól működik!

A bejárat romantikus, reggeli fényben

Ugyanaz a békák, csigák és épp a talajon sétálgató madarak szemszögéből:

Ha Csipkerózsika ezt meglátná, biztos azonnal tárcsázná a pszichológusát...

Oda, a Novotelbe járunk át vécére ebédszünetben, ha a múzeumban épp sok a látogató

Azután pedig gyakorta ebbe a Temze fölött "lebegő" kis bisztróba térünk be ebédért (ha nem, akkor a túlparti Pret-ből hozunk levest(én), szendvicset(a többiek))

Ez egy nagyon klassz kis kert a suli és az állomás között, St. John's Garden a neve, és amikor fotóztam, még világos volt délután 5-kor, és igazán kellemes volt az egyik padra leülve megenni a maradék szendvicset.

Ezt nézegettem a padon ülve. Szeretem a szabályos rendszerek (itt egy épület homlokzatának képében) és a növények szabálytalanságának szimbiózisát, ahogy kölcsönösen kiegészítik egymást.

Tizenegy körül szünetet szoktunk
tartani egy kávé erejéig, amit együtt iszunk meg a múzeum
puritán, kézműves jellegű kávézójában. Egy lilliputi méretű
asztal köré összenyomorítunk hat széket, és (kabátban, sálban,
mert nem éppen komfortos hőmérséklet uralkodik az épületben)
erről-arról csevegünk kortyolgatás közben. Egyik alkalommal
valamiért éppen a csokikról esett szó, és a tanárunk, Rob
elárulta, hogy ő mindenféle csokit szeret, még az olcsót is. Erről
azonnal eszembe jutott Gombóc Artúr, és az ő monológja a
mindenféle csokikról. Gyorsan felléptem a netre a telefonomon keresztül, és
megpróbáltam előásni egy angol nyelvű videót az ominózus
monológról. Sajnos épp vacakolt a térerő a múzeumban, így
végül csak egy képig jutottam, ezt mutattam meg a társaságnak,
és elmeséltem nekik, ki ez a kék madár, és miért mutogatom.
Rákövetkező héten a kávézásból visszafelé Rob elmesélte,
hogy felkeltette az érdeklődését ez a Gombóc Artúr dolog, és
otthon rákeresett gugliban. De mivel a nevére nem emlékezett (nem
meglepő módon), olyanokat írt be a keresőbe, hogy „kövér
madár”, „magyar”, „nem tud repülni”, „csokoládé”.
Ezekre nem kapott megfelelő találatot, így még beírta azt is,
hogy „rajzfilm”. Erre már kidobott a kereső megfelelő
videókat, megnézte, és annyira tetszett neki, hogy a barátainak
is továbbküldte. Hát szóval így terjesztem én a magyar
értékeket Angolhonban...

Az oktatás végeztével több
alkalommal a London Graphics-ban kötöttem ki, ami bő félórányi
sétára van a múzeumtól, és az útvonal a legépszerűbb helyeken
halad keresztül. Harmadik alkalommal két iskolatársam is
csatlakozott hozzám, és mivel ők gyalog még nem járták végig
ezt az utat (korábban már összefutottam velük az üzletben, de ők
akkor metróval mentek oda), én mutattam nekik, merre kell menni. Az
út egyharmadánál rá is döbbentek, hogy milyen
vicces/szégyenteljes dolog, hogy én, a relatíve friss bevándorló
irányítom a két tősgyökeres angolt a saját fővárosukban.
Aznap, úgy tűnik, ilyen fordított nap volt Londonban, mert már a
vasútállomás felé tartva egy fickó lépett oda hozzám azzal,
hogy ismerem -e a környéket, és meg sem várva válaszomat (hogy
nem, Eastbourne-ban lakom, és egyébként is magyar vagyok),
megkérdezte, hogy nem tudom -e, merre van a „mall”. Mivel épp
tudtam, merre kell mennie, csak megmutattam, és a zárójeles rész
így soha nem derült ki.

A karácsony közeledtével egyre
inkább szerettem volna egyszer az Oxford streetre is ellátogatni,
az viszont már nem gyalogtávolság a Lambeth bridge-től, illetve
még ha el is mennék odáig, nem volna sok értelme, mert mire
odaérnék, már vehetném is az irányt a Victoria station felé,
hogy elérjem a vonatomat. Így aztán beadtam a derekamat, és
igényeltem egy Oyster cardot, amivel kb feleannyiért utazgathatok a
metrón (és a buszokon), mint ha csak hagyományos jegyeket
veszegetnék, és hát nem mindegy, hogy 2 vagy 4 fontért jutok el
oda, ahova akarok. Ráadásul a lehetőség tulajdonképpen ingyen
van, mert bár 5 font kártyadíjat le kell perkálni az első
alkalommal, de aztán, ha visszaadom a kártyát, az 5 fontomat is
visszakapom. Azt sem nézik, ki fia-borja az igénylő, én is csak
odaléptem az ablakhoz, kérdeztem kettőt és máris boldog
tulajdononsa voltam a hasznos plasztiknak. Instant londoner fíling,
ahogy az ember csak elegánsan elhúzza a kártyát az érzékelő
felületén, a kapu kinyílik, és áramolhat befelé a londoni
tömeggel.

Amúgy nem érte meg az Oxford street.
Iszonyú tömeg volt, és az idő még metró-támogatással is túl
rövid volt arra, hogy érdemleges hosszúságú szakaszt bejárjak
rajta, főleg, mert ahogy már említettem: iszonyú tömeg volt...
De azért nem bánom az Oystert, mert megyek még párszor a
fővárosba augusztusig, hasznát fogom venni máskor is.

Ahogy hasznát vettem már rögtön a
rákövetkező héten, amikor az első tervezési feladat
prezentációja volt a program. Szerencsétlen módon pont erre a
hétre esett B. hétköznap éjszakás hete, ami azt jelentette, hogy
még lóhalálában is csak nyolcra tudott hazaérni. Melegváltásban
fordultam ki az ajtón, a már várakozó taxihoz és elértem a
8:20-as vonatot. Robnak jeleztem előre, hogy ezen a héten késni
fogok, jó fej volt, és nem stresszelt azzal, hogy „miért épp a
tervleadás hetén?” vagy hogy próbáljak meg minél hamarabb
odaérni. Azt mondta, semmi gáz, majd kitalálnak valami
elfoglaltságot maguknak, amíg megérkezem, és akkor sem dől össze
a világ, ha nem érek oda 11-re (mert hogy ezt az időpontot adtam
meg mint a várható érkezésem). A vonat kicsit késve ért be
Londonba, de mivel táskámban ott lapult a titkos fegyverem,
kivételesen felszálltam egy buszra, és így már ¾ 11-kor a
múzeum előtti zebrán lépdelhettem, vállamon a pink kupakos,
fekete rajzhengerrel, amiben ott kucorgott a prezentálandó tervem.

Úgy alakult, hogy végigizgulhattam az
egész napot, mert én lettem az utolsó prezentáló. Tulajdonképpen
nem úgy izgultam, mint régen a vizsgák előtt, mert van bennem
annyi egészséges önbizalom, hogy tudtam, magával a tervvel nem
fogok szégyent vallani, sőt, a nap folyamán egyre bizonyosabbá
vált, hogy az enyém a legjobb, mind tartalmilag, mind grafikailag.
Inkább azért izgultam, ami a többiekkel szemben a hátrányom:
hogy elő fogom -e tudni adni verbálisan olyan szinten, ami megüti
nálam a mérce alját, el fogok -e tudni mondani minden olyan kis
finom mozgatórugót,  alapvetést, ami a végső design-t
létrehozta, és működőképessé teszi azt. Hát, nem tudtam. És
ezen rágtam magam egész este utána. Nagyjából persze sikerült,
és amit elmondtam, az is elég volt ahhoz, hogy meggyőzzem a
társaságot, és „eladjam” a tervet, de szerettem volna, ha
jobban kijött volna a dolgok ok-okozati viszonya, a terv evolúciója
az üres telektől odáig, ami végül előttük hevert az asztalon.
Robnak az előadás alatt és közvetlenül utána nem voltak
kifejezetten erősebb tetszésnyilvánításai, mint amiket a korábbi
tervek kapcsán is megejtett, kivéve, hogy azt mondta, a grafikáról
már nincs mit tanítania nekem. De aztán később csak kibuggyant
belőle, hogy a helyszínre alkalmazott grid-kísérletek közül az
én megoldásom eddig egyedülálló, ill. az egyik ültetési
ötletemre is azt mondta, hogy pályafutása során ilyet még nem
látott, ráadásul műszakilag is alá tudtam utána támasztani,
egy skiccpapírra felfirkantva, bizonyítva ezzel, hogy a dolog nem
csak kósza ötlet, hanem végiggondolt elem. Szóval azért azt
hiszem végül is csak sikerült némi respektet kivívnom magamnak,
legfeljebb csak nem akarta a többieket megbántani,
vagy elvenni az önbizalmukat. Ki tudja? Sajnos, mivel annyira a
prezentációra koncentráltam, nem tudtam figyelni, hogy ott és
akkor milyen reakciókat lehet leolvasni az arcáról. Mindenesetre a
konklúzió számomra az, hogy az én feladatom elsősorban a nyelvi
képességeim jelentős erősítése.

Részlet a tervből:

Most pedig három hét szünet
következik, legközelebb január 12-én lesz „óra”, megyünk
valahova London mellé, felmérni a következő tervezési területet.

Jó régen, pár hete történt, hogy játszottunk vacsora után az asztalnál, talátunk egy orrcsepp-kupakot, és az, az ujjamra húzva lett faláb, innen egyenesen jött a kalózosdi. Kerestem még egy kupakot, hogy több kalózunk legyen. Már egészen belemelegedtek a sztoriba, amikor Samu a gyerekszobából előhozta az egyik játékbaba kis rózsaszín rácsoságyát. Maja rögtön lecsapott rá, mondván:

-De jó, ez lehetne a kalózok...

...hajója, hangzott a fejemben a mondat evidens befejezése. De nem ez következett. Hogy ne tördeljem szét a hatásos mondatot, hangozzék el most újra elölről, immár befejezéssel együtt:

-De jó, ez lehetne a kalózok rózsaszín telefonfülkéje!

Hát, igen. Valamirevaló kalóz mit sem ér rózsaszín telefonfülke nélkül.

Húzós négy héten vagyunk túl. Maja hazahozott valahonnan (nyilván a suliból) egy remek kis vírust, ami Nála egyész enyhe tünetekkel lecsengett egy hét alatt (hasmenés, köhögés, kiütések, nátha), Samuban viszont hetekre megtelepedtek a kis rohadékok, a tünetek ugyanazok voltak, csak sokkal markánsabban jelentkeztek, kivéve a hasmenést, az nem volt, nehogy általa egy időre megszabaduljunk a szorulásos mizériától... A második hét elteltével a nappalok már teljesen problémamentesek voltak, de az éjszakákon folytatódott a sanyargatás: 3x-4x keltem Hozzá a köhögőroham miatt, ilyenkor meg kellett nyugtatni, kapott egy kis puffot (nem a székre gondolok) vagy köptetőt, és szépen visszaaludt. Ez azonban számomra azt jelentette, hogy a napi, amúgy is szűkre szabott alváskeretemet 2-3 órás etapokban alhattam le, ami három hét után már igencsak leamortizált. Tisztára olyan érzés volt, mint amikor újszülött van a háznál. Aztán, hogy a betegségnek, vagy valami más lelki kattanásnak köszönhetően, de Samu egyik napról a másikra kitalálta, hogy Ő „nem, nem alszik”. Sem délután, sem este. Mert nem, és kész. Nem azért, mert nem maradok bent Vele, vagy nem fogom a kezét, simogatom az arcát, vagy mittudomén. Csak úgy nem, mert nincs kedve. Inkább játszik. Az a gyerek, aki egész eddigi életében példamutatóan aludt el délután és este, önként és dalolva, olykor úgy, hogy a gyanússá vált csendre belestem a szobájába, és Ő ott aludt az ágyában. Vagy akár idegen helyen is, bárki ágyában. Ha ott volt pár bobó, pláne a párnája is, akkor minden további nélkül. És erre egyszer csak nekiáll ilyenekkel felállítgatni a hajam szálait, hogy hisztit csinál minden egyes fektetésből. És ez az egész az első iskolai tervleadás előtti három hétben, persze, mikor máskor? Vajon ez a dolog összefügg az éjszakai köhögésekkel? Emiatt ódzkodik az elalvástól? Vagy egyszerűen csak eddig tartott a délutáni alvás korszaka, és mostantól új napirendre tér át? Akkor viszont követelem helyette, hogy kezdjen el enni! Mert van ugye az az elméletem a jó evésről és a jó alvásról. Hogy minden gyerek esetében sorsolnak: vagy egyik, vagy másik. Samu katasztrofális evő. Egyre rosszabb, azt kell mondanom. Üres tészta, üres galuska, héjában sült krumpli, pirítós, reggelizőpelyhek, joghurtital. Nagyjából ez a repertoár. Ha jobb napja van, eszik „sima hús”-t (hús, minden gyanús függelék és maszat nélkül), panírozott halrudacskát, talán-talán néhány falat levesben főtt répát. A gyümölcsöket eddig kivétel nélkül elutasította, újabban a banánt egész gyakran megeszi. Kár, hogy pont a legrosszabb a szorulása szempontjából... Az édességeket természetesen nem sorolom az étrendbe, azokat bármilyen mennyiségben képes lenne eltüntetni, főleg csoki formájában. Nem nagyon tudom a megoldást a helyzetre. Szorgalmasan főzök, mert vagyunk ugye mások is a családban, akik jól-rosszabbul, de normálisan eszünk. Az étkezések többsége közösen zajlik, látja, hogy mi mind mit eszünk, mégsem torzul az arcunk, és még nem dobtuk fel a bakancsot tőle. Ha hajlandó egy kisebb madáradagot megenni a rendes kajából, jutalomként kap utána desszertet. Ha nem, nem. És más kaja sincs, ha nem eszi meg az épp adott menüt. Nem egyszer van olyan, hogy a reggelire elfogyasztott pelyheken és a két cumisüveg tejen kívül más nem megy bele egész nap. Nem zavarja különösebben. Engem annál inkább. De nem változtatok a taktikán, pláne, hogy a cél nem az, hogy bármit, csak egyen, hanem az, hogy kezdjen el végre zöldséget, gyümölcsöt, húst enni, mert a lába egyre pipaszárabb...

Térjünk át a majmos részre. Ez (a majom) volt az első angol szava (jó, a nagyon hamar felszedett és stratégiai helyzetekben előszeretettel villogtatott bye-bye-tól eltekintve). Meglátott egy majmot a tolltartón, és azt mondta: „ez mint nörszöriben a mánki!” Lelkesen újságoltam Mrs. Smith-nek az előrelépést, aki megmutatta a monkey-t a pelenkázóhelyiségben a falon. Pelusozás közben az ott lévő állatkákat mutogatják, mondogatják Samunak. Aztán az utóbbi egy hétben meglódultak a dolgok, és az egyik estimesélés közben rámutatott a könyvben a macira, hogy az „teddy bear”, aztán a rá következő nap a bölcsisnénik számoltak be az újabb szóról: „thank you!”. Pár napra rá mutatta nekem méltatlankodva (mert hogy általában tiltakozik az ellen, ha angolul olvasok neki – de hát ha épp olyan könyvet választ, ami angol, azt igenis lenyomom neki angolul is), hogy Anya, ez nem „bátöfáj”, hanem lepke! (a könyvet két nappal előtte olvastam el neki, az eset napján csak úgy magától nézegette, és ekkor fakadt ki). A legutóbbi újdonságok a „come on!” és az a felfedezése, hogy a „dézihojszban (David Lloyds, ez a sportközpont, ahova újabban jár kis családunk, és az edzés idejére Samut a helyi játszócsoportban támasztjuk le – amit az illető változó lelkesedéssel fogad) az autót úgy mondják, hogy kaa”. Szóval Samu is szépen elindult az angoltanulás útján, a nurseryvel is egész jól megbékélt. Persze, reggelente megy itthon a nyafogás/hiszti, de ott már lelkesen csönget, megy fel a lépcsőn, be a szobájukba, ott már ritkán van sírás. Sőt, nemrég Maja is bekísérte velem Samut, az öltöző a földszinten van, ott levette a kabátot, sapkát, és indultunk ki, a lépcső felé. Épp ott volt dolga Mrs. Smithnek, Samu meglátta, elkezdett szaladni felé, a gondozónő leguggolt, Samu a karjába omlott, majd pár pillanat múlva elindult egyedül, fel a csoportszobába. Mi meg csak ott álltunk Majával ledöbbenve, aztán látva, hogy innentől a mi szerepünk a „balra el”, így is tettünk (és rohantunk tovább a suliba). Jó volt.

A héten (sajnos) szünet van a suliban, ennek örömére Rob elküldte e-mailben az első tervezési feladatunk kiírását. Onnantól kezdve alig vártam, hogy felragaszthassam az első skiccpauszdarabot a rajzasztalomra, és amióta ez megtörtént, a terven jár az agyam, és minden alkalommal, amikor lent járok az alagsorban szobában teregetni, vasalni vagy kivenni valamit a mélyhűtőből, nem bírom megállni, hogy ne lopjak pár új vonalat vagy részletet a tervre. Szuper érzés újra alkotni!

Essék most szó Samu intézményesedésének helyzetéről is, ha már az előbbiekben Majáról számoltam be. Részéről a lelkesedés nem olyan jellemző, reggelente öltözésnél rendszeresen előadja a "ne menjünk nurserybe, inkább itthon maradok Anyával/Apával" műsorszámát. Ilyenkor győzködjük, hogy milyen jó ott Neki, várják az ottani játékok és a barátai. Nem nagyon szokott hinni nekünk, de azért általában, amikor már ott állunk a kapuban, nem ágál, becsönget, felakasztja a kabátját és hiszti nékül vonul be a csoportszobába.

Hétfőn megütötte az egyik társát. Nem vészesen, de odacsapott. Mert pakolás volt, és az elvette Samutól a játékot, hogy elrakja. Mrs. Smith megpróbálta elmagyarázni Neki, hogy ez nem való, de Samu ebből valószínűleg egy kukkot sem értett. Amikor elhoztam, én is elmagyaráztam Neki, bár megígérte - többszöri kérés után, vonakodva - hogy nem fog ütögetni másokat, látszódott rajta, hogy totál nem osztja a véleményemet. Később az Apjával is megbeszélték, az eredmény ugyanez volt: nem igazán értette, miért ne érdemelné meg az illető a bántalmazást, ha egyszer elvette tőle a cuccot. Hát, ez van, nem egy Maja, az biztos, de persze nem is várjuk el Tőle, hogy értse, hogy miért nem szabad, elég, ha tudja, hogy helytelenítjük az ilyesfajta viselkedést. És mi meg reménykedünk, hogy nem válik belőle olyan kisfiú, mint amilyenekre Maja panaszkodik gyakran suli után... A pakliban ugye benne van, amilyen kis indulatos, hirtelen haragú a lelkem (bogaram).

Viszonylag kevés angoltudással és némi ráérzéssel bárki rájöhet, hogy ez az angol "firework", azaz tüzijáték szó tükörfordítása. A hétvégén volt a Bonfire night, ami itt évente egyszer ismétlődő hagyomány, az eredetének tavaly utánanéztem, mostanra elfelejtettem, de a kívülálló (=mi) számára ez annyit jelent, hogy ezen az estén a közelebbi és távolabbi szomszédok változatos tüzijáték-rakétákat lődöznek fel. (jövőre talán már mi is fogunk, ha Sir Samu, "A Bátor" nagyobb lesz, és nem retteg tőle...) Ezt az eseményt kellett aztán Majáéknak megrajzolniuk a suliban, tudtuk meg aznap az Ő elbeszéléséből, és itt hangzott el a címben emlegetett szó. Nem jutott ugyanis eszébe a magyar megnevezés, hát letükörfordította.

Egyébként tegnap volt az idei első "formal evening" azaz fogadóóra, amelyre immáron könnyed léptekkel libbentem be, fejemben nem cikáztak előre begyakorolt mondatok, és nem nyomasztott annak a súlya sem, hogy vajon mit fogok hallani. Tudom, látom, hogy szívesen megy az iskolába reggelente (csak a koránkelést bánja), sok a barátja, minden ok. A hallottak egybevágtak a fentiekkel, Maja okos, barátkozós, problémamentes gyerek, szeretik a társai és a tanítónénik, és sokat javult a koncentálási képessége is, ami nyivánvalóan nem csak az agyi érésnek köszönhető, hanem annak is, hogy van mire figyelnie, hiszen egyre többmindent ért, így egyre inkább részt tud venni érdemben a közösen tanulós foglalkozásokon. Érthetetlen halandzsát hallgatva nekem is hamar elpárologna az érdeklődésem... Így, mivel alapvető problémák nincsenek, leginkább engem tanított a tanárnő, hogy hogy taníthatom, ill. jobban mondva hogy segíthetek Majának tanulni olvasni, írni. Mert hogy ebben eddig nem brillíroztam, hogy is tettem volna, ha fogalmam sincs, hogy egy ilyen nyelv olvasását, mint az angol, ahol mást mondasz ki, mint amit leírva látsz, hogy szokás átadni a kis palántáknak. Beszéltünk még Maja kétkezességéről, és abban maradtunk, hogy hagyják, hogy hadd írjon azzal a kezével, amelyikkel akar, és majd figyelik, hogy melyiket használja többet.

Alighanem ez volt eddigi életem legidiótább és legmeghökkentőbb könnyvcsomagolása, amivel valaha találkoztam! Már az étkező ablakából kiszúrtam, hogy valami furát tart a postás a kezében, úgyhogy mentem is rögtön a lakás túloldalára, a bejárati ajtóhoz. A fickó ott kétkedő tekintettel a kezembe adta a cuccot, ami egy óriási polinemtudommi szálakból szőtt, ismertebb nevén "szakadjmeg" szatyor, illetve inkább zsák volt, az aljában lötyögő valamivel, fölötte összekötve valami kötözőanyaggal, arról lógott a címzéssel egy cetli. Én hasonlóan bizalmatlan ábrázattal vettem át, hevenyészve megvizsgáltam, és nem tudtam mást gondolni, mint hogy valamelyik könyvem a sok megrendelt közül, a nevem és a címem világosan ott állt rajta, szóval kétség nem fért hozzá, hogy akármi is ez, az az enyém. Mielőtt szétcincáltam volna, lefotóztam, mert ezt egyszerűen muszáj volt megőriznem az utókor számára! Íme:

Sejtésem beigazolódott: a zsákban egy újabb nejlonba burkolva az újdonsült GD (garden design) könyvtáram újabb darabja érkezett. Egyenesen Chicagoból. Hogy ott ki és milyen indíttatásból csomagolta ebbe a zsákba a könyvet, és hogy ezt hogy vette be a helyi postahivatal, azt nem tudom, de szívesen megkérdezném az illetőt. Az meg egy másik kérdés, hogy a postás ezek után mit gondol rólunk... Az utóbbi hetekben ugye egyre-másra érkeztek a különböző méretű és jellegű csomagok, köztük az enyhén vállról indítható rakéta alakú rajztartó-szállító hengerem, most meg ez, Chicagoból...... Nem csodálkoznék rajta, ha valamelyik nap két ballonkabátos úriember kopogtatna az ajtón, jegyzetfüzettel a kézben...

a cuccaim, amiket innen-onnan rendeltem. Ma három helyről jött az "áldás": az Amazon kezdett egy kartondobozzal, benne három könyvem, az egyik kétkötetes (brutál növénylexikon). Már ezzel is nagyon boldog voltam, nem számítottam rá, hogy egy órán belül ismét kopogtat egy futár. A teherautóból és abból, hogy az ipse előbb csekkolta, hogy itthon vagyok -e, már tudtam, hogy a rajztáblám árkezett Devonból, a tanáromtól, aki vett egy másikat, és ez fölöslegessé vált, hát eladta, nekem meg épp kapóra jött, mert újonnan megfizethetetlen (nekünk, itt és most), Amazonról és e-Bayről pedig levadásztuk az összes szóbajöhető aukciót, de végül mindkettőből (keményen ennyi volt a szóbajövő...) kiszálltunk, amikor elszálltak a licitek. Csak szerdára vártam a pakkot, így igazán meglepetés volt az érkezése. Boldogan cipeltem le zsákmányomat az alagsorba a majdani helyére, óvatosan bontottam le róla a meglehetősen alapos csomagolást (Rob nem bízta a véletlenre...), de az állványt és a táblát egyedül nem tudtam összepasszítani, ahhoz az én fizikumom kevés volt, várnom kellett, míg B. felébred. Aztán még, mint hab a tortára: csattant a padlón a kir. posta által kézbesített újabb könyvem.

Napközben loptam egy-egy percet, hogy belelapozgathassak a könyvekbe, egy kicsit azért szorongás is vegyül a lelkesedésembe, hiszen ezek a pakkok még sok fárasztó órát fognak nekem okozni...

(...na az vicces! - by Garfield). És Samu szerint is az. Elképzelte, és viccesnek találta. Én meg meglepődtem. Arról volt szó ugyanis, hogy a gigás melegítőfelsőjét (igen, még megvan!) a széke támlájára akasztotta, és tőlem várta az ítéletet, hogy jó lesz -e az ott. Mondom: -Igen. Samu: -Emma nem fogja elvenni? Én: -Nem, Emmának nem kell a pulcsid. Emma nem hord pulóvert. Samu: egy másodperc szünet, aztán az a szokásos "igen szép" röhögése: "ha-ha, Emma nem hord pulóvert, ha-ha"! Nem gondoltam volna, hogy leesik majd Neki, hogy ez egy poén.

A szóban forgó egyed amúgy, aki valóban nem hord pulóvert, három napja volt kilenc éves. Kapott egy kis csokit... B. pedig ma otthagyta a bölcsi előtt. Na, nem azért, mert már öreg, meg most amúgy is úgy hullik a szőre, hogy térdig angórában járunk, hanem azért, mert (már B. öreg (bár a szőre nem hullik)), és basszus ottfelejtette!!! Megjöttek a bölcsiből, Samut beengedte az ajtón, és lélekszakadva rohant vissza, azzal, hogy "Emmát lennfelejtettem!" Őszintén reméltem, hogy a szegény jószág nem gondolt semmi rosszra, és békésen várta, hogy visszamenjünk érte, nem próbálta kiszabadítani magát és hazatalálni, mondván "ha Lassie-nek sikerült, akkor nekem is fog!!!"... A helyzetet súlyosbítja, hogy B. és Samu a bölcsi után még beugrottak vásárolni a helyi közértbe, és úgy jöttek fel utána.... Minden jó, ha a vége jó: kisvártatva hallom, hogy Emma beliheg a bejárati ajtón. Huhh, kő lepotty. Emma sok tekintetben rémesen idétlen, de a helybenmaradásban nagyon profi. Pl. amíg a többi sorstársa a suli kerítésénél nyüszítve, vonyítva, ugatva ugrál és szaggatja a pórázt a gazdája után, Emma csak fekszik, és békésen nézelődik, amíg meg nem jelenünk mellette.

Egyébként pedig szeret itt lakni: élvezi a tengert, a dombokat, a sétákat, a bőrkanapéval felérő fekhelyét, ami a házban van (nem pedig a kertben). Akárhogy is kerti kutya a labrador, és bírták a mínuszokat a jó vastag bundájukban, mégiscsak lakáskutyaként boldog, mert így kezdte az életét. De azért pulóvert nem fog hordani soha!

...pedig milyen jól elképzeltem az ütős blogbejegyzést a sztoriról. Még a címét is kitaláltam: "kir. cs. kupaktanács" Mert ahogy ott ültem a lelátón, arra gondoltam, ebből a szemszögből tálalom a történetet, hogy milyen vicces lehetett, ahogy a királyi család együttes erővel kitalálja, hogy kit delegáljanak a Motcombe School éves tornabemutatójának konferanszié szerepére? Na kit? Colin(Firth)-t! Igen, épp Őt, a család lúzer, beszélni és szerepelni világ életében gyűlölő alakját, ráadásul pont egy ilyen, diplomáciai szempontból tökéletesen irreleváns eseményre! Miközben ezen derültem magamban, szem elől tévesztettem Samut. Lélekszakadva rohantam a lelátó lépcsőházában lefelé, míg végül rábukkantam egy óriási eper belsejében, aminek a belsejét Ő maga rágta ki. Hát, igen. Nagyjából itt kezdett gyanússá válni a dolog, hiszen Samu utál minden gyümölcsöt... Szép lassan kezdtem magamhoz térni. Félálomban még kifejezetten bosszantott, hogy a blogbejegyzésnek lőttek. Röhögni magamon már csak a vonaton jutott időm, mert a reggeli készülődés elég kapkodósra sikeredett. A járatom előtt kimaradt egy vonat, így jelentősen nagyobb volt a népsűrűség, mint az előző héten, de nekem még jutott jó hely az ablak mellett, úgyhogy bámultam kifelé a zöld dombokra, ahogy szállt fel a köd a legelésző lovak és tehenek fölött. Aztán mikor már városiasabb területekre értünk, rávettem magam egy kis szómagolásra, bár a hátsókerteket is szeretem vizslatni...

Ezúttal már nem volt útvonalterv csekkolgatás, hol vagyok, merre menjek lúzerkedés, csak kellemes séta kávéval a kézben, viszont ezúttal sem tűnt fél órának az út, pedig ennyi, az órám nem csal. Amikor a templom-múzeum-sulihoz értem, jutott eszembe, hogy akartam hozni fényképezőgépet... Hát, majd jövő héten hátha eszembe jut. Egyik társunk valami házeladási bonyodalom miatt halasztott, így már csak öten maradtunk. A nap hasonlóan telt, mint az előző heti: 10-16:45-ig angol, angol, angol, brutális, fejfájdító dózisban, ebéd a kis Temze fölötti bisztróban (melegszendvics), ezúttal egy másik csoporttárssal, tehát ismét csak angol... Parlament, hajók, dagály, London Eye oldalról. Suli után a Rob által már sokszor emlegetett London Graphics Center felé veszem az irányt, nincs messze, ez is csak fél óra gyalog, és olyan szerencsésen helyezkedik el, hogy a vonatállomás onnan szintén fél óra. A Trafalgar térig ismerős úton megyek (közben ismét kibukkan a London Eye, most szemből, apró piros lámpákkal rajta, az előtérben platánlomb, kovácsoltvas kerítés), utána viszont egy fantasztikus "kis" utcában vitt az út: színházak, éttermek, szuper épületek, nagyon tetszik, hogy mennyire klassz színárnyalatokat használnak a homlokzatokon. A rajzbolt egy kis mellékutcában van, de szerencsére mire épp kényelmetlenül éreztem volna magam a fő sodortól eltávolodva, már ott is volt a sarkon. Bevetettem magam a rajzeszközök közé: papírok, rajztömbök, vonalzók, tollak, mappák, mindenféle színezőeszközök: filcek, kréták, pasztellek, minden, mi a magamfajta rajzeszközrajongó szem-szájának ingere. Végül három filcre elcsábultam, és beszereztem egy tekercs papírrögzítő szalagot is, a többi tekintetében maradtam a nézelődés élvezeténél. Azért a Pantone zokni már nekem is egy kicsit röhejes túlzás volt... Időközben felbukkant két csoporttás, és néha összeverődve, néha különválva böngészgettünk. Nem emlékszem, mikor váltunk szét, de azt tudom, hogy amikor az állomás felé vettem az irányt, még bőven időben voltam, és nem is éreztem, hogy lassan haladnék, mégis, mire a Buckingham Palotához értem, már elmúlt hét óra, a vonat 19:17-kor indul... (London Eye a park fölött a távolban, csak a rajta égő piros lámpák által kirajzolva, basszus, hogy otthon maradt a gép, jó sorozat lett volna!) Erősen szaporáztam a lépteimet, a végén még el is kavarodtam egy kicsit a pontatlan helymeghatározás miatt, szerencsémre akkor már megláttam az ismerős irodaépületet, és tudtam, merre kell mennem. Utolsó száz futva. Újságot venni már nem volt idő, de legalább elértem a vonatot. Ezúttal amúgy is maradt elég nafta a telefonomon, hogy tudjak egy kicsit olvasgatni neten, aztán átolvastam Rob aznapi handoutjait, végül elmajszoltam a szendvicseimet, és ezzel nagyjából be is ért a vonat Eastbourne-ba.

Ismét egy jó nap volt, és végül csak lett bejegyzés Colinból is!

...sorolta Samu a madáretető vendégeit az aktuális kedvenc "Maszat" könyvek egyik meséjét kommentálva. Az eredeti verzió szerint "cinke, feketerigó és meggyvágó", de Samu közbevágott és megelőzte a felsorolást a címben foglaltakkal. Én meg ilyenkor nem bírok magammal, annyira elborít az érzés, hogy mennyire imádom! Kár, hogy az igazi kiejtését nem tudom rögzíteni írásban...

Maja első foga! A mai reggelim mellé kaptam meg "ajándékba", azon véresen, fúj. Méltó befejezése volt ez az eddigi "terror-horrornak", amelynek keretében nekem rendszeresen (=napjában 3-4x) nyugtáznom kellett a fog kilengésének egyre növekvő amplitúdóját, sőt, eleinte a manuális ellenőrzés is része volt a szeánsznak, de aztán idővel sikerült lealkudnom vizuális szintre a részvételemet. Nekem ez is bőven elég volt. Reméltem, hogy amikor a saját gyerekem foga lesz a lazulás tárgya, akkor nem leszek tőle annyira rosszul, de sajnos igen. Anyukámtól már utólag bocsánatot kértem az összes gyerekkori fogkiesős rémségemért (élen a "Kiakasztós"-sal - hát, utólag új árnyalatot nyert a "kiakasztós" megnevezés...).

No, de ott tartottam, hogy ott hevert végül A Fog az asztalon, és igazából nem volt alkalmam kiakadni rajta, mert szegény gyerek annyira meg volt rémülve, hogy hát most azért mégiscsak a testéből kivált egy darab, és úristen véres, és ráadásul szegénykém azt hitte, hogy csak a foga egy darabja tört le, mert olyan kicsi volt a cucc (azért ez milyen intelligenciára vall már, hogy meglátja, és rögtön mérlegel, hogy ez kisebb a vártnál és következtetést von le, hogy bizonyára csak egy része az egésznek?).

Nem igazán vérzett, de azért tettünk oda egy zsepit, mert ez megnyugtatta, és odavettem az ölembe, és igyekeztem lelkesíteni, hogy ez milyen nagy dolog (mert hogy tényleg az)! Végül meg is nyugodott, elcsomagoltuk az ominózus fogat egy zsepibe, és odakészítettük a hálóba, hogy este (azaz most) a fogtündér elvihesse, egy egyfontost hagyva helyette maga után.

Remélhetőleg a "fogtündérnek" van a tárcájában egyfontos...

u.i.: ...és ez még csak az első felvonás, hány foga is esik ki egy gyereknek? És kettőnek? Jajj...

Ez lennék én... Legalábbis előzetesen ennek hitt az egyik társam a tanfolyamon, a nevem alapján. Miután ezen a fordulaton túltette magát, hogy fehér nő vagyok, újra sikerült megdöbbentenem, hogy két gyerekem van, és 31 éves vagyok. Nem árulta el, mennyinek gondolt eredetileg, de a reakciója alpján alaposan alálőtt a valóságnak. Ő Debi, 35 és 40 közötti nő, egy faiskolája van. Rajta kívül Kate, Serena, Paul és Dylan alkotják a csapatot, amelynek átlag életkora egy kicsit magasabb, mint amire számítottam, de ha végiggondolom: aki fiatal és ebben a szakmában akar dolgozni, inkább elmegy egyetemre. A helyszín fantasztikus: egy gótikus jellegű templom a Temze partján, a Parlament közvetlen közelében, de már kicsit távolabb a turistahadak támadófelületétől. A templom belsejében kerttörténeti múzeum működik (még nem néztem körül, hogy ez pontosan mit takar, láttam pár kaszát és vasvillát, no meg az elmaradhatatlan múzeum shop-ot), a "termünk" pedig egy fából készült konténer-kuckó a templom belső falához tapasztva, kb másfél emelet magasságban. Az útvonaltervező 27 percet írt gyalogosan London Victoriáról (ahova a vonatom ér be röpke másfél órás suhanást követően), erre én rátettem még vagy 10 percet két, nem egyértelmű, és ezért rosszul bevett forduló miatt, mégis: még így sem tűnt fél órának sem a gyaloglás. Élveztem a reggeli napsütést, a taxik, autók, buszok és rohanó emberek zajos forgatagát, aztán a mellékutcákba kanyarodva a város csendesebb oldalát is. Valamivel több, mint öt perccel tíz előtt értem oda, ami csak azért volt kicsit tenyérizzasztó, mert Rob (a tanárunk) az utolsó levelében megírta, hogy mivel a múzeum csak 10.30-kor nyit, használjuk az oldalsó ajtót, a főbejárattól 30m-re jobbra. Ez levélben olvasva pofonegyszerűnek hangzott, a helyszínen viszont már nem nagyon találtam azt a nyüves bejáratot. Az utcán feltűnt egy másik, gyanúsan tévelygő alak, ráköszöntem, és kiderült, Ő is a bejáratot keresi (Ő volt Dylan). Együtt kerestük tovább az ominózus bejáratot, végül a templom oldalában találtunk egy széles vaspánttal lezárt faajtót. A kereten volt valami csengőgomb féle, megnyomtuk. Egy nő nyitott ajtót, beengedett minket, kb mintha backstage-be érkeztünk volna. De jó helyen jártunk, és amikor kijutottunk a kulisszák mögül, feltárult a már részletezett látvány a templombelsővel és a fakuckóval. A fakuckóban Rob üdvözölt minket. Leültünk, vártuk a csapat maradék két tagját, majd Rob belefogott: "welcome everyone!"... A gyötrő kétségeim, amik miatt jóformán egész éjjel nem aludtam, hamar szertefoszlottak, Rob érthetően beszélt, persze a téma most még nem is volt túlságosan bonyolult: tematika, eszközök, hogy néz ki egy kész tervdokumentáció, és egy kis ügyfélkezelési tanácsadás. 

A kávészünetben együtt ültünk körül egy kis asztalt a múzeum saját büféjében, az ebédszünetben kis csapatos vécélátogatási pluszkitérő után (a szembe oldalon lévő hotelbe - Rob javaslata nyomán) Debivel kettesben szendvicseztünk egy temze-parti bisztróban. Így aztán nem csoda, hogy délutánra erős fejfájásom lett a nagy dózisban kapott angol hablatytól. De Rob megdicsért a végén, hogy jó az angolom, és kérte, hogy szóljak, ha valamit nem értek, mert szívesen elmagyarázza másképp. Aztán még azt is felajánlotta, hogy segít a rajztábla vásárlásban: ha átküldöm, amit találok, véleményezi. 

Az etap vége után még maradt két órám a vonat indulásáig, így a Werstminster híd felé vettem az irányt, őgyelegtem kicsit a nap utolsó sugarait kiélvezve a belvárosban, aztán

elindultam a vonatállomás felé vezető úton, egy szimpatikus kávézó után kutatva - minthogy a fejfájásom az Algoflexre nem nagyon akart reagálni. A világ úgy lett volna kerek, ha a telefonom aksija nem haldoklik már a nap végére, és a kávé mellett (és aztán később a hazfelé úton a vonaton) tudtam volna olvasgatni, netezni, de ne legyünk telhetetlenek. A kávézóban így csak az ajánlott eszközök brossúráját böngészgettem, a vonaton pedig átfutottam a kiadott leírásokat a term végére beadandó feladatokról, egy okosítót az időbeosztásról, aztán kedvem támadt firkálni, így letudtam az északjel-tervezési feladatot.

Eastbourne-ban rettentő hideg szél fújt, majd' megfagytam, de azért így is feldobódva értem haza. A kocsiban B-nek elmeséltem, hogy a két idősebb női résztvevő láthatóan meglepődött egy kicsit azon, hogy a kerttervezés nem csak a különböző színben pompázó virágágyások összeállításáról szól, és ennek időnként félig viccesnek szánt beszólásokkal hangot is adtak, mint pl. a szükséges eszközök taglalása közben egy "ok, de hol vannak a szép virágok?" A többedik ilyen után már majdnem kibuggyant belőlem egy "könyörgöm, ez egy mérnök szakma, ha szép virágokat akar, nyisson faiskolát" beszólás, de nem akartam lerombolni a csoportbéli kedvező fogadtatásomat, és különben is: faiskolát már nyitott az illető...

Várom a jövő hetet, és végig fogom aludni előtte az éjszakát!

for the Big Day tomorrow. Az augusztus közepén az IKEA polcáról "hátha" sóhajtással leemelt jegyzetfüzet és hengertolltartó full szénfekete ceruzakészlete most éles bevetére készen áll az előszobában a táskámra készítve, és mit mondjak, sóhajtozni könnyebb volt... Benne van a zabszem, ahol az lenni szokott... Kiszótáraztam egy egész Gardens illustrated számot, átpörgettem a Dohár féle Kis Angol Nyelvtan könyvet (zseniális, nyolcadszorra is!) és fejben végigvettem egy rövid bemutatkozást magamról. Ez minden, amit tenni tudtam a rendelkezésemre álló forrásokból az adott idő alatt. Meglátjuk, mire lesz elég. Remélhetőleg megúszom korlátozott számú kínos pillanattal, és élvezni is fogom tudni ezt a hőn áhított lehetőséget.

Fingers crossed.

Folyt. köv.