Mert hogy tulajdonképpen minden
„fenntöltött” napból kitelt volna egy bejegyzés, de mint azt
a kedves olvasóközönség már nagyon jól tudja, nem vagyok a
redszeresség bajnoka, szóval most több hétről való ez meg az
lesz összeömlesztve ide, azokból az eseményekből, élményekből
és történésekből, amik még nem váltak a feledés martalékává.
Ígértem réges-rég képeket. Aznap,
amikor a fényképezőgépet is felültettem magammal a vonatra,
didergős hangulatú reggel volt. Ezen a héten végre a fülhallgatót
sem felejtettem el bedobni a táskába. A zene és a vonatablakból
feltárulkozó angol táj máris fotózásra késztetett, de nem
géppel, hanem érzékekkel. Két képet lejegyeztem a telefonomba,
most bemásolom ide, hozzájuk rendelve az audiocsatornán befutó
ingert is, akinek van kedve, hallgassa mellé...
Kép #1
Előtér: narancsok, kékek és
földszínek; kabátos lovak a dérlepte legelőkön, súrló, hideg,
narancsszín fényben. Háttér: szürkék, lilák és feketék;
évszázados tölgyfák fekete sziluettje a dombok élén, mögöttük
szürkéslila felhők szélfútta, komor, monstre tömbjei.
Jean Michel Jarre – Gagarin
Kép #2
Lewis, a kép háttere az itteni
hófehér krétafal. A nap már magasabban, melegebb fénye drappra
festi a sziklafal előtt szelíden hullámzó domb lankáján húzódó
szántóföld csupasz sávját. Traktor ereszkedik le rajta, és
felriaszt egy ragyogó fehér sirálycsapatot. Testük világít a
reggeli fényben, miközben titokzatos törvények által vezérelve
egyszerre váltanak irányt a levegőben.
JMJ – Love, love, love
Aki nem kedveli a romantikus
látomásokat, az most fellélegezhet, jön pár „igazi” kép, és
azután sem térünk vissza a verbális tájképfestéshez...
Ez itten az iskola, ami valójában múzeum, de igazából templom. Kicsit identitászavaros helyszín, de azért jól működik!
A bejárat romantikus, reggeli fényben
Ugyanaz a békák, csigák és épp a talajon sétálgató madarak szemszögéből:
Ha Csipkerózsika ezt meglátná, biztos azonnal tárcsázná a pszichológusát...
Oda, a Novotelbe járunk át vécére ebédszünetben, ha a múzeumban épp sok a látogató
Azután pedig gyakorta ebbe a Temze fölött "lebegő" kis bisztróba térünk be ebédért (ha nem, akkor a túlparti Pret-ből hozunk levest(én), szendvicset(a többiek))
Ez egy nagyon klassz kis kert a suli és az állomás között, St. John's Garden a neve, és amikor fotóztam, még világos volt délután 5-kor, és igazán kellemes volt az egyik padra leülve megenni a maradék szendvicset.
Ezt nézegettem a padon ülve. Szeretem a szabályos rendszerek (itt egy épület homlokzatának képében) és a növények szabálytalanságának szimbiózisát, ahogy kölcsönösen kiegészítik egymást.
Tizenegy körül szünetet szoktunk
tartani egy kávé erejéig, amit együtt iszunk meg a múzeum
puritán, kézműves jellegű kávézójában. Egy lilliputi méretű
asztal köré összenyomorítunk hat széket, és (kabátban, sálban,
mert nem éppen komfortos hőmérséklet uralkodik az épületben)
erről-arról csevegünk kortyolgatás közben. Egyik alkalommal
valamiért éppen a csokikról esett szó, és a tanárunk, Rob
elárulta, hogy ő mindenféle csokit szeret, még az olcsót is. Erről
azonnal eszembe jutott Gombóc Artúr, és az ő monológja a
mindenféle csokikról. Gyorsan felléptem a netre a telefonomon keresztül, és
megpróbáltam előásni egy angol nyelvű videót az ominózus
monológról. Sajnos épp vacakolt a térerő a múzeumban, így
végül csak egy képig jutottam, ezt mutattam meg a társaságnak,
és elmeséltem nekik, ki ez a kék madár, és miért mutogatom.
Rákövetkező héten a kávézásból visszafelé Rob elmesélte,
hogy felkeltette az érdeklődését ez a Gombóc Artúr dolog, és
otthon rákeresett gugliban. De mivel a nevére nem emlékezett (nem
meglepő módon), olyanokat írt be a keresőbe, hogy „kövér
madár”, „magyar”, „nem tud repülni”, „csokoládé”.
Ezekre nem kapott megfelelő találatot, így még beírta azt is,
hogy „rajzfilm”. Erre már kidobott a kereső megfelelő
videókat, megnézte, és annyira tetszett neki, hogy a barátainak
is továbbküldte. Hát szóval így terjesztem én a magyar
értékeket Angolhonban...
Az oktatás végeztével több
alkalommal a London Graphics-ban kötöttem ki, ami bő félórányi
sétára van a múzeumtól, és az útvonal a legépszerűbb helyeken
halad keresztül. Harmadik alkalommal két iskolatársam is
csatlakozott hozzám, és mivel ők gyalog még nem járták végig
ezt az utat (korábban már összefutottam velük az üzletben, de ők
akkor metróval mentek oda), én mutattam nekik, merre kell menni. Az
út egyharmadánál rá is döbbentek, hogy milyen
vicces/szégyenteljes dolog, hogy én, a relatíve friss bevándorló
irányítom a két tősgyökeres angolt a saját fővárosukban.
Aznap, úgy tűnik, ilyen fordított nap volt Londonban, mert már a
vasútállomás felé tartva egy fickó lépett oda hozzám azzal,
hogy ismerem -e a környéket, és meg sem várva válaszomat (hogy
nem, Eastbourne-ban lakom, és egyébként is magyar vagyok),
megkérdezte, hogy nem tudom -e, merre van a „mall”. Mivel épp
tudtam, merre kell mennie, csak megmutattam, és a zárójeles rész
így soha nem derült ki.
A karácsony közeledtével egyre
inkább szerettem volna egyszer az Oxford streetre is ellátogatni,
az viszont már nem gyalogtávolság a Lambeth bridge-től, illetve
még ha el is mennék odáig, nem volna sok értelme, mert mire
odaérnék, már vehetném is az irányt a Victoria station felé,
hogy elérjem a vonatomat. Így aztán beadtam a derekamat, és
igényeltem egy Oyster cardot, amivel kb feleannyiért utazgathatok a
metrón (és a buszokon), mint ha csak hagyományos jegyeket
veszegetnék, és hát nem mindegy, hogy 2 vagy 4 fontért jutok el
oda, ahova akarok. Ráadásul a lehetőség tulajdonképpen ingyen
van, mert bár 5 font kártyadíjat le kell perkálni az első
alkalommal, de aztán, ha visszaadom a kártyát, az 5 fontomat is
visszakapom. Azt sem nézik, ki fia-borja az igénylő, én is csak
odaléptem az ablakhoz, kérdeztem kettőt és máris boldog
tulajdononsa voltam a hasznos plasztiknak. Instant londoner fíling,
ahogy az ember csak elegánsan elhúzza a kártyát az érzékelő
felületén, a kapu kinyílik, és áramolhat befelé a londoni
tömeggel.
Amúgy nem érte meg az Oxford street.
Iszonyú tömeg volt, és az idő még metró-támogatással is túl
rövid volt arra, hogy érdemleges hosszúságú szakaszt bejárjak
rajta, főleg, mert ahogy már említettem: iszonyú tömeg volt...
De azért nem bánom az Oystert, mert megyek még párszor a
fővárosba augusztusig, hasznát fogom venni máskor is.
Ahogy hasznát vettem már rögtön a
rákövetkező héten, amikor az első tervezési feladat
prezentációja volt a program. Szerencsétlen módon pont erre a
hétre esett B. hétköznap éjszakás hete, ami azt jelentette, hogy
még lóhalálában is csak nyolcra tudott hazaérni. Melegváltásban
fordultam ki az ajtón, a már várakozó taxihoz és elértem a
8:20-as vonatot. Robnak jeleztem előre, hogy ezen a héten késni
fogok, jó fej volt, és nem stresszelt azzal, hogy „miért épp a
tervleadás hetén?” vagy hogy próbáljak meg minél hamarabb
odaérni. Azt mondta, semmi gáz, majd kitalálnak valami
elfoglaltságot maguknak, amíg megérkezem, és akkor sem dől össze
a világ, ha nem érek oda 11-re (mert hogy ezt az időpontot adtam
meg mint a várható érkezésem). A vonat kicsit késve ért be
Londonba, de mivel táskámban ott lapult a titkos fegyverem,
kivételesen felszálltam egy buszra, és így már ¾ 11-kor a
múzeum előtti zebrán lépdelhettem, vállamon a pink kupakos,
fekete rajzhengerrel, amiben ott kucorgott a prezentálandó tervem.
Úgy alakult, hogy végigizgulhattam az
egész napot, mert én lettem az utolsó prezentáló. Tulajdonképpen
nem úgy izgultam, mint régen a vizsgák előtt, mert van bennem
annyi egészséges önbizalom, hogy tudtam, magával a tervvel nem
fogok szégyent vallani, sőt, a nap folyamán egyre bizonyosabbá
vált, hogy az enyém a legjobb, mind tartalmilag, mind grafikailag.
Inkább azért izgultam, ami a többiekkel szemben a hátrányom:
hogy elő fogom -e tudni adni verbálisan olyan szinten, ami megüti
nálam a mérce alját, el fogok -e tudni mondani minden olyan kis
finom mozgatórugót, alapvetést, ami a végső design-t
létrehozta, és működőképessé teszi azt. Hát, nem tudtam. És
ezen rágtam magam egész este utána. Nagyjából persze sikerült,
és amit elmondtam, az is elég volt ahhoz, hogy meggyőzzem a
társaságot, és „eladjam” a tervet, de szerettem volna, ha
jobban kijött volna a dolgok ok-okozati viszonya, a terv evolúciója
az üres telektől odáig, ami végül előttük hevert az asztalon.
Robnak az előadás alatt és közvetlenül utána nem voltak
kifejezetten erősebb tetszésnyilvánításai, mint amiket a korábbi
tervek kapcsán is megejtett, kivéve, hogy azt mondta, a grafikáról
már nincs mit tanítania nekem. De aztán később csak kibuggyant
belőle, hogy a helyszínre alkalmazott grid-kísérletek közül az
én megoldásom eddig egyedülálló, ill. az egyik ültetési
ötletemre is azt mondta, hogy pályafutása során ilyet még nem
látott, ráadásul műszakilag is alá tudtam utána támasztani,
egy skiccpapírra felfirkantva, bizonyítva ezzel, hogy a dolog nem
csak kósza ötlet, hanem végiggondolt elem. Szóval azért azt
hiszem végül is csak sikerült némi respektet kivívnom magamnak,
legfeljebb csak nem akarta a többieket megbántani,
vagy elvenni az önbizalmukat. Ki tudja? Sajnos, mivel annyira a
prezentációra koncentráltam, nem tudtam figyelni, hogy ott és
akkor milyen reakciókat lehet leolvasni az arcáról. Mindenesetre a
konklúzió számomra az, hogy az én feladatom elsősorban a nyelvi
képességeim jelentős erősítése.
Részlet a tervből:
Most pedig három hét szünet
következik, legközelebb január 12-én lesz „óra”, megyünk
valahova London mellé, felmérni a következő tervezési területet.
