Húzós négy héten vagyunk túl. Maja hazahozott valahonnan (nyilván a suliból) egy remek kis vírust, ami Nála egyész enyhe tünetekkel lecsengett egy hét alatt (hasmenés, köhögés, kiütések, nátha), Samuban viszont hetekre megtelepedtek a kis rohadékok, a tünetek ugyanazok voltak, csak sokkal markánsabban jelentkeztek, kivéve a hasmenést, az nem volt, nehogy általa egy időre megszabaduljunk a szorulásos mizériától... A második hét elteltével a nappalok már teljesen problémamentesek voltak, de az éjszakákon folytatódott a sanyargatás: 3x-4x keltem Hozzá a köhögőroham miatt, ilyenkor meg kellett nyugtatni, kapott egy kis puffot (nem a székre gondolok) vagy köptetőt, és szépen visszaaludt. Ez azonban számomra azt jelentette, hogy a napi, amúgy is szűkre szabott alváskeretemet 2-3 órás etapokban alhattam le, ami három hét után már igencsak leamortizált. Tisztára olyan érzés volt, mint amikor újszülött van a háznál. Aztán, hogy a betegségnek, vagy valami más lelki kattanásnak köszönhetően, de Samu egyik napról a másikra kitalálta, hogy Ő „nem, nem alszik”. Sem délután, sem este. Mert nem, és kész. Nem azért, mert nem maradok bent Vele, vagy nem fogom a kezét, simogatom az arcát, vagy mittudomén. Csak úgy nem, mert nincs kedve. Inkább játszik. Az a gyerek, aki egész eddigi életében példamutatóan aludt el délután és este, önként és dalolva, olykor úgy, hogy a gyanússá vált csendre belestem a szobájába, és Ő ott aludt az ágyában. Vagy akár idegen helyen is, bárki ágyában. Ha ott volt pár bobó, pláne a párnája is, akkor minden további nélkül. És erre egyszer csak nekiáll ilyenekkel felállítgatni a hajam szálait, hogy hisztit csinál minden egyes fektetésből. És ez az egész az első iskolai tervleadás előtti három hétben, persze, mikor máskor? Vajon ez a dolog összefügg az éjszakai köhögésekkel? Emiatt ódzkodik az elalvástól? Vagy egyszerűen csak eddig tartott a délutáni alvás korszaka, és mostantól új napirendre tér át? Akkor viszont követelem helyette, hogy kezdjen el enni! Mert van ugye az az elméletem a jó evésről és a jó alvásról. Hogy minden gyerek esetében sorsolnak: vagy egyik, vagy másik. Samu katasztrofális evő. Egyre rosszabb, azt kell mondanom. Üres tészta, üres galuska, héjában sült krumpli, pirítós, reggelizőpelyhek, joghurtital. Nagyjából ez a repertoár. Ha jobb napja van, eszik „sima hús”-t (hús, minden gyanús függelék és maszat nélkül), panírozott halrudacskát, talán-talán néhány falat levesben főtt répát. A gyümölcsöket eddig kivétel nélkül elutasította, újabban a banánt egész gyakran megeszi. Kár, hogy pont a legrosszabb a szorulása szempontjából... Az édességeket természetesen nem sorolom az étrendbe, azokat bármilyen mennyiségben képes lenne eltüntetni, főleg csoki formájában. Nem nagyon tudom a megoldást a helyzetre. Szorgalmasan főzök, mert vagyunk ugye mások is a családban, akik jól-rosszabbul, de normálisan eszünk. Az étkezések többsége közösen zajlik, látja, hogy mi mind mit eszünk, mégsem torzul az arcunk, és még nem dobtuk fel a bakancsot tőle. Ha hajlandó egy kisebb madáradagot megenni a rendes kajából, jutalomként kap utána desszertet. Ha nem, nem. És más kaja sincs, ha nem eszi meg az épp adott menüt. Nem egyszer van olyan, hogy a reggelire elfogyasztott pelyheken és a két cumisüveg tejen kívül más nem megy bele egész nap. Nem zavarja különösebben. Engem annál inkább. De nem változtatok a taktikán, pláne, hogy a cél nem az, hogy bármit, csak egyen, hanem az, hogy kezdjen el végre zöldséget, gyümölcsöt, húst enni, mert a lába egyre pipaszárabb...

Térjünk át a majmos részre. Ez (a majom) volt az első angol szava (jó, a nagyon hamar felszedett és stratégiai helyzetekben előszeretettel villogtatott bye-bye-tól eltekintve). Meglátott egy majmot a tolltartón, és azt mondta: „ez mint nörszöriben a mánki!” Lelkesen újságoltam Mrs. Smith-nek az előrelépést, aki megmutatta a monkey-t a pelenkázóhelyiségben a falon. Pelusozás közben az ott lévő állatkákat mutogatják, mondogatják Samunak. Aztán az utóbbi egy hétben meglódultak a dolgok, és az egyik estimesélés közben rámutatott a könyvben a macira, hogy az „teddy bear”, aztán a rá következő nap a bölcsisnénik számoltak be az újabb szóról: „thank you!”. Pár napra rá mutatta nekem méltatlankodva (mert hogy általában tiltakozik az ellen, ha angolul olvasok neki – de hát ha épp olyan könyvet választ, ami angol, azt igenis lenyomom neki angolul is), hogy Anya, ez nem „bátöfáj”, hanem lepke! (a könyvet két nappal előtte olvastam el neki, az eset napján csak úgy magától nézegette, és ekkor fakadt ki). A legutóbbi újdonságok a „come on!” és az a felfedezése, hogy a „dézihojszban (David Lloyds, ez a sportközpont, ahova újabban jár kis családunk, és az edzés idejére Samut a helyi játszócsoportban támasztjuk le – amit az illető változó lelkesedéssel fogad) az autót úgy mondják, hogy kaa”. Szóval Samu is szépen elindult az angoltanulás útján, a nurseryvel is egész jól megbékélt. Persze, reggelente megy itthon a nyafogás/hiszti, de ott már lelkesen csönget, megy fel a lépcsőn, be a szobájukba, ott már ritkán van sírás. Sőt, nemrég Maja is bekísérte velem Samut, az öltöző a földszinten van, ott levette a kabátot, sapkát, és indultunk ki, a lépcső felé. Épp ott volt dolga Mrs. Smithnek, Samu meglátta, elkezdett szaladni felé, a gondozónő leguggolt, Samu a karjába omlott, majd pár pillanat múlva elindult egyedül, fel a csoportszobába. Mi meg csak ott álltunk Majával ledöbbenve, aztán látva, hogy innentől a mi szerepünk a „balra el”, így is tettünk (és rohantunk tovább a suliba). Jó volt.