Ez lennék én... Legalábbis előzetesen ennek hitt az egyik társam a tanfolyamon, a nevem alapján. Miután ezen a fordulaton túltette magát, hogy fehér nő vagyok, újra sikerült megdöbbentenem, hogy két gyerekem van, és 31 éves vagyok. Nem árulta el, mennyinek gondolt eredetileg, de a reakciója alpján alaposan alálőtt a valóságnak. Ő Debi, 35 és 40 közötti nő, egy faiskolája van. Rajta kívül Kate, Serena, Paul és Dylan alkotják a csapatot, amelynek átlag életkora egy kicsit magasabb, mint amire számítottam, de ha végiggondolom: aki fiatal és ebben a szakmában akar dolgozni, inkább elmegy egyetemre. A helyszín fantasztikus: egy gótikus jellegű templom a Temze partján, a Parlament közvetlen közelében, de már kicsit távolabb a turistahadak támadófelületétől. A templom belsejében kerttörténeti múzeum működik (még nem néztem körül, hogy ez pontosan mit takar, láttam pár kaszát és vasvillát, no meg az elmaradhatatlan múzeum shop-ot), a "termünk" pedig egy fából készült konténer-kuckó a templom belső falához tapasztva, kb másfél emelet magasságban. Az útvonaltervező 27 percet írt gyalogosan London Victoriáról (ahova a vonatom ér be röpke másfél órás suhanást követően), erre én rátettem még vagy 10 percet két, nem egyértelmű, és ezért rosszul bevett forduló miatt, mégis: még így sem tűnt fél órának sem a gyaloglás. Élveztem a reggeli napsütést, a taxik, autók, buszok és rohanó emberek zajos forgatagát, aztán a mellékutcákba kanyarodva a város csendesebb oldalát is. Valamivel több, mint öt perccel tíz előtt értem oda, ami csak azért volt kicsit tenyérizzasztó, mert Rob (a tanárunk) az utolsó levelében megírta, hogy mivel a múzeum csak 10.30-kor nyit, használjuk az oldalsó ajtót, a főbejárattól 30m-re jobbra. Ez levélben olvasva pofonegyszerűnek hangzott, a helyszínen viszont már nem nagyon találtam azt a nyüves bejáratot. Az utcán feltűnt egy másik, gyanúsan tévelygő alak, ráköszöntem, és kiderült, Ő is a bejáratot keresi (Ő volt Dylan). Együtt kerestük tovább az ominózus bejáratot, végül a templom oldalában találtunk egy széles vaspánttal lezárt faajtót. A kereten volt valami csengőgomb féle, megnyomtuk. Egy nő nyitott ajtót, beengedett minket, kb mintha backstage-be érkeztünk volna. De jó helyen jártunk, és amikor kijutottunk a kulisszák mögül, feltárult a már részletezett látvány a templombelsővel és a fakuckóval. A fakuckóban Rob üdvözölt minket. Leültünk, vártuk a csapat maradék két tagját, majd Rob belefogott: "welcome everyone!"... A gyötrő kétségeim, amik miatt jóformán egész éjjel nem aludtam, hamar szertefoszlottak, Rob érthetően beszélt, persze a téma most még nem is volt túlságosan bonyolult: tematika, eszközök, hogy néz ki egy kész tervdokumentáció, és egy kis ügyfélkezelési tanácsadás.
A kávészünetben együtt ültünk körül egy kis asztalt a múzeum saját büféjében, az ebédszünetben kis csapatos vécélátogatási pluszkitérő után (a szembe oldalon lévő hotelbe - Rob javaslata nyomán) Debivel kettesben szendvicseztünk egy temze-parti bisztróban. Így aztán nem csoda, hogy délutánra erős fejfájásom lett a nagy dózisban kapott angol hablatytól. De Rob megdicsért a végén, hogy jó az angolom, és kérte, hogy szóljak, ha valamit nem értek, mert szívesen elmagyarázza másképp. Aztán még azt is felajánlotta, hogy segít a rajztábla vásárlásban: ha átküldöm, amit találok, véleményezi.
Az etap vége után még maradt két órám a vonat indulásáig, így a Werstminster híd felé vettem az irányt, őgyelegtem kicsit a nap utolsó sugarait kiélvezve a belvárosban, aztán
elindultam a vonatállomás felé vezető úton, egy szimpatikus kávézó után kutatva - minthogy a fejfájásom az Algoflexre nem nagyon akart reagálni. A világ úgy lett volna kerek, ha a telefonom aksija nem haldoklik már a nap végére, és a kávé mellett (és aztán később a hazfelé úton a vonaton) tudtam volna olvasgatni, netezni, de ne legyünk telhetetlenek. A kávézóban így csak az ajánlott eszközök brossúráját böngészgettem, a vonaton pedig átfutottam a kiadott leírásokat a term végére beadandó feladatokról, egy okosítót az időbeosztásról, aztán kedvem támadt firkálni, így letudtam az északjel-tervezési feladatot.
Eastbourne-ban rettentő hideg szél fújt, majd' megfagytam, de azért így is feldobódva értem haza. A kocsiban B-nek elmeséltem, hogy a két idősebb női résztvevő láthatóan meglepődött egy kicsit azon, hogy a kerttervezés nem csak a különböző színben pompázó virágágyások összeállításáról szól, és ennek időnként félig viccesnek szánt beszólásokkal hangot is adtak, mint pl. a szükséges eszközök taglalása közben egy "ok, de hol vannak a szép virágok?" A többedik ilyen után már majdnem kibuggyant belőlem egy "könyörgöm, ez egy mérnök szakma, ha szép virágokat akar, nyisson faiskolát" beszólás, de nem akartam lerombolni a csoportbéli kedvező fogadtatásomat, és különben is: faiskolát már nyitott az illető...
Várom a jövő hetet, és végig fogom aludni előtte az éjszakát!
