Simán jelentkezhetnék orvosi lónak, minthogy az emésztőrendszeri panaszok három különböző forrását sikerült felmutatnom röpke két hét leforgása alatt: vírus, rossz kaja, gyógyszermellékhatás. Az imént ráálltam a mérlegre, és enyhén sokkolódtam, hogy a fentiek eredményeképpen majd' három kilóval lettem kevesebb. Éreztem én a gatyáimon, de nem gondoltam, hogy ilyen drámai a veszteség. Hát, majd visszaszedem jobb napokon.

A legutóbbi etapom ma hajnalban volt, fűszerezve némi Samuköhögéssel, így mindössze négy órát sikerült aludnom. Három részletben. Ennél fél öt tájban sokkal inkább zavart az, hogy mindez épp csütörtök hajnalban történik, és meglehetősen kérdéses volt, mi lesz az én Londonos napommal. Szerencsére aztán öttől tudtam egy órát aludni, ami annak a jele volt, hogy az akut szakasz lecsengett, a maradék bizonytalan közérzettel már képessé váltam arra, hogy felkanalazzam magam a vonatra. Az első húsz percben nem sikerült elaludni, mert olyan szép volt a havas angol táj, úgy éreztem, minden csukott szemmel töltött perccel veszítek valamit. Aztán Lewes környékén, mikor jött egy lakottabb terület, báing, mint akit leütöttek. Egyszer magamhoz tértem East Croydonnál, aztán már csak Clapham Junctionnál ébresztett a telefon, amit beállítottam riasztásra, hogy figyelmeztessen: ne hagyjam a rajzbőröndömet fönt a csomagtartón (miután Eastbourne-ban majdnem otthagytam a peronon a padon: simán elkezdtem felszállni nélküle a vonatra, aztán valamelyik őrangyalom odafentről fejbe kólintott, hogy nézzek már vissza, nem hagytam -e hátra valamit...).

Jó hideg volt a reggeli sétához, viszont megint felfedeztem egy újabb házat, amit muszáj lesz valamikor lefotóznom. Az a környék olyan, mintha nekem építették volna, annyira klassz épületek vannak, régiek és újak egyaránt, imádok reggel és délután végigcaplatni rajta!

A mai program nézetek és metszetek rajzolása volt, megint olyan, ami az én terepem, szóval bezsebelhettem jó pár elismerő értékelést. A többiek, ha amúgy nem lennék szimpi nekik, már biztosan kiutáltak volna ezek miatt a csoportból. Délután, rajzolás közben Rob értékelte a begyűjtött házi feladatokat is, amiket múlt hétről mostanra kellet csinálni, szóval ez nem az aktuális nagy tervezési feladat, hanem csak egy kis ujjgyakorlat. A többiekét értékelte pár szóban fel-alá sétálva, amíg mi rajzoltunk, majd visszaadta a gazdájának. Az enyémmel odaült hozzám, és kérte, hogy meséljem el, melyik miről szól, hogy működik, hogy jutottam az adott koncepcióra, stb., és egy kellemes tíz percet töltöttünk az elemezgetéssel. Erre mondjuk azért is volt lehetőség, mert én már tempósabban haladok a rajzokkal, de akkor is, jól esett, hogy külön figyelmet kaptam/kapott a munkám. Az ilyesfajta pozitív visszajelzésre már olyan nagy szükségem volt, mint egy falat kenyérre, így hát a nap végén bár az étlenségtől és a kialvatlanságtól kissé reszketős lábakkal és látással, de annál emelkedettebb hangulatban vettem magam az állomás felé. Most, hogy kifelé megyünk a télből (legalábbis csillagászati értelemben), már egészen világosban tudtam indulni a déli partról, és fokozatosan jött a szürkület, ahogy sétáltam. Ebben a fényben talán még szebbek az utcák: a kivilágított portálok, színes épületmegvilágítások, fényreklámok, úgy, hogy a "maradékot" még nem nyeli el teljesen a sötétség.

Az állomáson ismét előadtam a "Leonard-figurát" (bocsánat, belső poén azoknak, akik ismerik a "The Big Bang Theory" c. sorozatot), úgy hunyorogtam, hogy sikerüljön elolvasnom a fénytáblán: mikor és hova érkezik az a vonat, amivel hazamehetek. Ez már a múlt héten is ilyen ijesztően nehéz volt, pedig nem távolról próbálkoztam. Nincs mese: nem halogathatom tovább a szemvizsgálatot, lehet, hogy kell majd egy szemüveg bizonyos tevékenységekhez...