Az úgy volt, hogy az augusztusi hazautazásunk előtt vettem egy Gardens Illustrated magazint, gondolva az otthoni magányos estékre, na meg olyan szép volt a borítója, és még vetőmagot is adtak hozzá ajándékba... Ebben az újságban pedig hogy-hogy nem (talán sorsszerűen) volt egy pár oldalas oktatási melléklet, melyet lapozgatva újra eszembe jutott egy már sokszor felmerült, de a gyerekek zsenge kora, a háztartás, meg általában az itteni létünk, életünk épp induló, be nem olajozott volta miatt komoly megfontolásra soha nem került téma: hogy jó volna elmennem itt egy kettrevező tanfolyamra. Azt mindketten éreztük B-vel, hogy valami most már kell nekem is, hiszen itt vagyunk több, mint egy éve, és ahogy múlik az idő, egyre jobban frusztrál az, hogy míg a család közösségbe járó tagjai rakétatempóban tanulják a nyelvet, én még mindig akadozva társalgok az anyukákkal a legegyszerűbb témákról is, amikor meg aztán telefonon keresnek valami hivatalos ügyben (legutóbb pl. a villanyóra cseréje miatt), az maga a katasztrófa.  Voltak már ötletelések, hogy el kéne mennem dolgozni vagy tanulni, de ezek eddig mindig a "kéne" fázisban ragadtak. Arról nem is beszélve, hogy a saját szakmámban lassan már Magyarországon sem nagyon mernék munkát keresni (már ha lenne egyáltalán felvevő piac, de nincs), nemhogy itt, ahol teljesen más a növényanyag, mások a hagyományok, a műszaki megoldások és ugye a legnagyobb akadály: a nyelv. Rendben, akkor legyen valami más meló, de mi? Mi az, amihez nem kell jó angol, de azért mégsem egy takarítás vagy sültkrumpli sütés, plusz végezhető olyan alacsony óraszámban, ami mellett még el tudom látni a háztartást, a gyerekeket. Talált, süllyedt, ilyen munka nincs, legalábbis itt Eastbourne-ban biztosan.

Ahogy a melléklet elém került tehát, újra előkúszott bennem a vágy, hogy tanulni kéne... Mert azzal mégis maradok a szakmámnál, nem dobom ki a diplomámat az ablakon, alapot szerzek vele arra, hogy utána ilyen munkára jelentkezzek valami helyi cégnél, és nem utolsó sorban végre én is fejlődhetnék nyelv fronton. Arról nem is beszélve, hogy azért Angliában kerttervezést tanulni nem akármi! Olyan, mint valamelyik skandináv országban bútortervezést vagy Olaszországban divattervezést vagy Japánban robottechnológiát tanulni. Ezek után jöhetett a szűrő, hogy max. két évig tartson, heti egy napnál többet ne kelljen benntölteni, ne legyenek általam teljesíthetetlen alapkövetelmények (pl. helyi előtanulmányok), emellett azért mégis legyen színvonalas, ne csak amolyan hogyan-tervezz-az-új-házad-köré-szép-kertet-klubdélután-unatkozó-háziasszonyoknak, és persze elérhető távolságban legyen. Kész csoda, hogy egyáltalán akadt ilyen, mert végül találtam! Egyetlen bökkenője az volt - nem kis bökkenő - hogy egy kisebbfajta vagyont kértek. B., a kezdeti lelkesedés után persze ennek hallatán és a hétköznapjainkat érintő konkrét változások kézzelfogható közelségbe kerülése nyomán visszatáncolni látszott a támogatásomtól, de aztán, mire már én is meggyőztem magamat arról, hogy ekkora anyagi áldozatot nem várhatok el sem B-től, sem közvetve a gyerekektől, mégis ráállt a dologra, és kezembe adta a lehetőséget: ha el tudom intézni, hogy részletekben fizessük, és hogy az eredeti követelményekben szereplő nemzetközi nyelvvizsga min. 6-os szintű teljesítését bizonyító oklevél helyett elfogadják a Rigó közepet, akkor mehetek!

Nagy nehezen megfogalmaztam hát a levelet, nem is annyira a nyelvi nehézségek, mint inkább a zaklatott körülmények miatt (az első pár mondat a kaja sebtiben történő befejezése és Samu délutáni alvásból való kényszerű ébresztése között támadt negyedórányi szüntben, a maradék már Maja hazahozatala után, két, felváltva játékért és kajáért könyörgő gyerek társaságában íródott). A levélben röviden vázoltam a szakmai múltamat, felsoroltam a motivációimat, közbevetettem a nyelvvizsgás "másságomat", majd részletfizetési lehetőségért folyamodtam. Majd rányomtam a "küldésre" és a kocka el volt vetve. Mivel ez már este hatkor történt, aznap már nem reméltem választ. Másnap viszont ötpercenként csekkoltam a méljeimet (éljen a mobilnet és az okostelefon!). Délután kettőkor már kezdtem csalódott lenni, hiszen péntek lévén benne volt a pakliban, hogy várhatok hétfőig a válaszra, már ha egyáltalán válaszra méltatnak. Aztán valamivel kettő után megjött a várva várt... Feladó: Rob Whitehead, Pickard School. Némiképp reszkető ujjakkal nyitottam meg, ami aztán később csak fokozódott, mert hogy már az első két sor elolvasása után kiderült: szeretettel várnak a csapatban!!! Totális örömmámor és eufória, amit aztán pár perccel persze követett a vaskos para, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy tök béna vagyok angolból, nem fogom érteni az előadásokat, nem fogok megfelelni, és egyáltalán, vááááááá! Na, hát ez a kettő továbbra is paralel és konstans része a mindennapjaimnak, de iszonyatosan örülök, hogy most nekem is lesz minden héten egy olyan napom, ami még ha fárasztó is lesz, de a saját tehetségem kibontakoztatásáról és a szakmai előrelépésemről szól. Köszönöm B-nek, hogy ezt lehetővé teszi nekem!