Kihasználtuk a héten ölünkbe pottyant ajándék pót-nyár utolsó napját: felkerekedtem (a szokásos röpke 2,5 óra alatt) a két purdéval és kikocsikáztunk (nem Érdre, hanem) a közelben fekvő örök kedvenc Birling Gap-re.

Samu-féle intermezzo:

megkértem, hogy szálljon be a kocsiba. Ő csak áll, mint egy rakás szerencsételnség, nézi az ülését ott bent-fent, és végül lemondóan közli, hogy:

-Anya, nincsen szárnyam!

Bár az apály-dagály jelentés alapján sok jóra nem számítottam, mégis meglepően sok homokos-köves rész volt még kint a vízből, úgyhogy ledobtuk a cuccokat és bevetődtünk az egyik nagyobb homokpadra, hogy a gyerekek kedvükre sarazhassanak. Na, ebből az lett, hogy Maja kedvére sarazott, annak rendje és módja szerint, Samu viszont renitens módon csak nyafogott és jajgatott, hogy hát itt víz van, és jajj, jön a hullám, és akkor most vizes lesz a klumpája, és akkor mi lesz? Viszonylag gyakran előadja ezt a műsorszámát különböző helyzetekben, de sokszor pár tíz perc akklimatizálódás után felbátorodik, és megnyugtató módon vagány, sőt sokszor átesik a ló túlsó, vakmerő oldalára.

A homokpadunkat pillanatok alatt ellepte a dagály, így feljebb költöztünk először a köves-tócsás, aztán a fehér mészpados és végül a parti kavicsos zónába. Ott elővettük a reggel bekészített pikniket és eleszegettünk, -iszogattunk. Közben volt pár nyugis percem elmerengeni azon, hogy már sok arcát láttam Birling Gap-nek, de ezt még sosem: strandoló, pancsoló, napozó emberek sokaságával megtöltve, napernyőkkel, gumicsónakokkal és úszógumikkal tarkítva. Tisztára olyan volt, mint valami népszerű strand valamelyik délszaki tenger mentén. Egyébként tényleg nagyon "meleg" volt a tenger, 18 fokos, ilyen meleg még tán sosem volt, mióta itt lakunk. Az adatot egyébként csak utólag, itthon néztem meg kíváncsiságból, ott csak azt vettem észre, hogy képes vagyok belemenni, térdem kalácsát csapatni a hullámokkal, karjaimat locsolgatni, és még élvezem is. Esküszöm, ha lett volna rajtam fürdőruha, megmártóztam volna rendesen. Majával építettünk kővárat, ugrottunk hullámot, Samu eközben masszívan tartotta magát a pléden. Egy időre sikerült rávennem, hogy legalább egy vödör vízzel pancsoljon ott a pléd mellett, de aztán a következő feljebbköltözésnél újra visszavonulót fújt. A legeslegvégén egyszer eltökélte magát, és egész közel sétált hozzánk, a víz széléhez, bíztattam és lelkesítettem, ahogy tőlem tellett, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága, és "én inkább ülök itt a pléden" szólamok közepette inkább ült ott a pléden.

Végül, mikor a ki tudja hányadik költözés után már egész közel szorultunk a meredek sziklafal tövéhez, összeszedtük a cuccokat és hazaindultunk. A sziklafal mellett kanyargó lépcsőn felfelé kapaszkodva még mondtunk egy utolsó istenhozzádot a tengerpart ezen nyári arcának, legközelebb már pulcsiban-gumicsizmában jövünk.

Görkorcsolyás edzés lélegzetelállító környezetben (napsütés, csillogó tenger, -parti sétány, hófehér sziklák, zöld lankák, sirályvijjogás, stb), az edzés után a kidörzsölődött lábak hűsítése a tengerben, lelazulás a parton a messzeségbe bámulva, hullámmorajlással kísérve.

Veszek egy bérletet...

Ja, és meg kell állapítanom: a kb 9 évvel ezelőtt, potom pénzért vásárolt (mert a jobb és a bal nem pár: fél szám különbség van a kettő között) Salomon görkorim több évnyi méltatlan pincében állás és mellőzöttség után is tökéletesen muzsikál! Végre olyan helyen lakunk, ahol akad sík terep, ahol merek vele menni, lejtőn ugyanis megáll a tudományom - nem úgy, mint én...

Ma engem választott, hogy bevigyem. Előtte az apja megígértette Vele, hogy nem fog sírni. Megígérte. Gond nélkül másztuk meg az emeletet, de megint görbült a száj, ahogy a szoba ajtajához értünk. A többiek épp Peppát néztek, na, gondoltam, ez nyerő, a Peppát Ő is szereti. Be is lelkesítettem, hogy milyen klassz, hozzon széket. Nem, az ölemben akar (de közben a tekintete a képernyőre tapadt). Közben én szépen átpasszoltam Miss Smith (nem gépelési hiba, van Miss Smith-ünk és Mrs Smith-ünk is, a végén még kiderül, hogy a bölcsi az FBI fedőintézménye...), szóval átpakoltam a gyereket az ölébe, puszi, szia, majd jövök érted, bőg, nem baj, mondják a Smithek, menjek csak, majd leviszik az autókhoz. Az udvaron hallgatózom: nem hallom sírni. Hm.

Délután: Samu a szobában ténfereg, aztán az egyik asztalra borulva bobózik. Az egyik gondozó odamegy Hozzá, hogy szóljon Neki, hogy megjöttem, de Samu a szokásos "hagyj békén" mozdulatával és nyüsszögésével lerázza. Végül én kiáltok oda Neki, hogy ugyan jöjjön már. Szalad, valamit panaszkodik a nyakamba, de nem tudok figyelni, mert Mrs Smith a napot meséli. Eszerint: alig sírt, mire leértem, már abba is hagyta, nem is kellett levinni autóztatni sem. Nagyon jól elvolt, játszott, még nevetett is. Ebédre csak pár szem kukoricát evett, aztán kiszúrta a gabonapelyhet a szekrényben, így kénytelenek voltak azt adni Neki. Bánom is én... Elbúcsúztunk, és ahogy jöttünk el, Samu ragyogó arccal mesélte, hogy játszott a "fiúkkal", autósat, kint meg az ebédről beszélgettünk, és mondta, hogy evett a "fiúkkal". Jó lesz ez, meglesz a bandája. Virult a fejem egész hazafele úton.

Ez ugyan nem a nurseryben készült, hanem Majára várva az iskolaudvaron, de ide illik, úgyhogy beszúrom (meg is lepődtem, mostanáig nem nagyon volt haverkodós, ezen a napon viszont meglátta a gyerekeket a padon, és rögtön odaült mosolyogni, hátha "beveszik". El is gondolkodtam: vajon ez már a bölcsi hatása? Létezik, hogy ilyen hamar jelentkezne? Vagy csak véletlen...)

Bár azért kicsit reménykedtem, hogy talán mégsem... Samu múlt pénteken két és fél éves lett, és ennek megfelelően elkezdte az ilyen korú gyerekek szüleinek életét megkeserítő esti műsort. Az eddig gond nélkül, példásan lefekvő gyerekem, aki üdítő könnyebbséget jelentett Maja mellett, most tovább cifrázza az estéimet. Igaz, hogy a pizsifelvételig eddig is el kellett valahogy jutni, a sarokban bújkálós nem-akarok-fürdeni és a törölközőben rohangálós nem-akarok-pelust-pizsit-venni szánszokon keresztül, de ha egyszer sikerült belepréselni az aktuális kedvenc kockás-autós, dínós vagy hajós pizsibe, akkor beletörődött a sorsába, bebújt az ágyba, megitta a "tápját" (tej, cumisüvegből), befordult és aludt, ajtó rázár, reggelig nem hallottunk felőle. Legfeljebb azt szabta meg, hogy ki az aznapi kijelölt személy, aki a tápot leszállítja. Most meg... Meseolvasás, néha éneklés, még egy kis táp, jajj, szárítsd még meg a hajamat, hagyd kicsit nyitva az ajtót, stb., stb., stb., és ezek után még vagy fél órát nyomja a sódert, mire elalszik. Kísértetiesen emlékeztet a nővérére, annyi különbséggel, hogy az már két év két hónaposan elkezdte ezt. Hajjh. Csak az vígasztal, hogy minden "jónak" is vége szakad egyszer. Eljön az idő, mikor már nem kell a mese, nem kell az ének, nem kell a fény, nem fél a sötétben. (Csak tévézik...)

Az úgy volt, hogy az augusztusi hazautazásunk előtt vettem egy Gardens Illustrated magazint, gondolva az otthoni magányos estékre, na meg olyan szép volt a borítója, és még vetőmagot is adtak hozzá ajándékba... Ebben az újságban pedig hogy-hogy nem (talán sorsszerűen) volt egy pár oldalas oktatási melléklet, melyet lapozgatva újra eszembe jutott egy már sokszor felmerült, de a gyerekek zsenge kora, a háztartás, meg általában az itteni létünk, életünk épp induló, be nem olajozott volta miatt komoly megfontolásra soha nem került téma: hogy jó volna elmennem itt egy kettrevező tanfolyamra. Azt mindketten éreztük B-vel, hogy valami most már kell nekem is, hiszen itt vagyunk több, mint egy éve, és ahogy múlik az idő, egyre jobban frusztrál az, hogy míg a család közösségbe járó tagjai rakétatempóban tanulják a nyelvet, én még mindig akadozva társalgok az anyukákkal a legegyszerűbb témákról is, amikor meg aztán telefonon keresnek valami hivatalos ügyben (legutóbb pl. a villanyóra cseréje miatt), az maga a katasztrófa.  Voltak már ötletelések, hogy el kéne mennem dolgozni vagy tanulni, de ezek eddig mindig a "kéne" fázisban ragadtak. Arról nem is beszélve, hogy a saját szakmámban lassan már Magyarországon sem nagyon mernék munkát keresni (már ha lenne egyáltalán felvevő piac, de nincs), nemhogy itt, ahol teljesen más a növényanyag, mások a hagyományok, a műszaki megoldások és ugye a legnagyobb akadály: a nyelv. Rendben, akkor legyen valami más meló, de mi? Mi az, amihez nem kell jó angol, de azért mégsem egy takarítás vagy sültkrumpli sütés, plusz végezhető olyan alacsony óraszámban, ami mellett még el tudom látni a háztartást, a gyerekeket. Talált, süllyedt, ilyen munka nincs, legalábbis itt Eastbourne-ban biztosan.

Ahogy a melléklet elém került tehát, újra előkúszott bennem a vágy, hogy tanulni kéne... Mert azzal mégis maradok a szakmámnál, nem dobom ki a diplomámat az ablakon, alapot szerzek vele arra, hogy utána ilyen munkára jelentkezzek valami helyi cégnél, és nem utolsó sorban végre én is fejlődhetnék nyelv fronton. Arról nem is beszélve, hogy azért Angliában kerttervezést tanulni nem akármi! Olyan, mint valamelyik skandináv országban bútortervezést vagy Olaszországban divattervezést vagy Japánban robottechnológiát tanulni. Ezek után jöhetett a szűrő, hogy max. két évig tartson, heti egy napnál többet ne kelljen benntölteni, ne legyenek általam teljesíthetetlen alapkövetelmények (pl. helyi előtanulmányok), emellett azért mégis legyen színvonalas, ne csak amolyan hogyan-tervezz-az-új-házad-köré-szép-kertet-klubdélután-unatkozó-háziasszonyoknak, és persze elérhető távolságban legyen. Kész csoda, hogy egyáltalán akadt ilyen, mert végül találtam! Egyetlen bökkenője az volt - nem kis bökkenő - hogy egy kisebbfajta vagyont kértek. B., a kezdeti lelkesedés után persze ennek hallatán és a hétköznapjainkat érintő konkrét változások kézzelfogható közelségbe kerülése nyomán visszatáncolni látszott a támogatásomtól, de aztán, mire már én is meggyőztem magamat arról, hogy ekkora anyagi áldozatot nem várhatok el sem B-től, sem közvetve a gyerekektől, mégis ráállt a dologra, és kezembe adta a lehetőséget: ha el tudom intézni, hogy részletekben fizessük, és hogy az eredeti követelményekben szereplő nemzetközi nyelvvizsga min. 6-os szintű teljesítését bizonyító oklevél helyett elfogadják a Rigó közepet, akkor mehetek!

Nagy nehezen megfogalmaztam hát a levelet, nem is annyira a nyelvi nehézségek, mint inkább a zaklatott körülmények miatt (az első pár mondat a kaja sebtiben történő befejezése és Samu délutáni alvásból való kényszerű ébresztése között támadt negyedórányi szüntben, a maradék már Maja hazahozatala után, két, felváltva játékért és kajáért könyörgő gyerek társaságában íródott). A levélben röviden vázoltam a szakmai múltamat, felsoroltam a motivációimat, közbevetettem a nyelvvizsgás "másságomat", majd részletfizetési lehetőségért folyamodtam. Majd rányomtam a "küldésre" és a kocka el volt vetve. Mivel ez már este hatkor történt, aznap már nem reméltem választ. Másnap viszont ötpercenként csekkoltam a méljeimet (éljen a mobilnet és az okostelefon!). Délután kettőkor már kezdtem csalódott lenni, hiszen péntek lévén benne volt a pakliban, hogy várhatok hétfőig a válaszra, már ha egyáltalán válaszra méltatnak. Aztán valamivel kettő után megjött a várva várt... Feladó: Rob Whitehead, Pickard School. Némiképp reszkető ujjakkal nyitottam meg, ami aztán később csak fokozódott, mert hogy már az első két sor elolvasása után kiderült: szeretettel várnak a csapatban!!! Totális örömmámor és eufória, amit aztán pár perccel persze követett a vaskos para, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy tök béna vagyok angolból, nem fogom érteni az előadásokat, nem fogok megfelelni, és egyáltalán, vááááááá! Na, hát ez a kettő továbbra is paralel és konstans része a mindennapjaimnak, de iszonyatosan örülök, hogy most nekem is lesz minden héten egy olyan napom, ami még ha fárasztó is lesz, de a saját tehetségem kibontakoztatásáról és a szakmai előrelépésemről szól. Köszönöm B-nek, hogy ezt lehetővé teszi nekem!

Samu vidáman indult a bölcsibe, akasztotta a kabátját a fogasra, lépegetett fel a lépcsőn, fordult be a csoportszobába... ...ám amint ott meglátta Mrs. Smith-t, eltört a mécses, és ismét sírva kellett otthagynia B-nak. Ezzel persze alapvetően nincs baj, ha abbahagyja, és nem sír megint másfél órán keresztül. A rutinos iskolás Maját bekísértük a suliba, aztán irány a közért, heti bevásárlás, szorongással fűszerezve: vajon csörren -e a telefon...

De nem csörrent! Elmúlt a 10 óra is telefon nélkül, így nyugodt lélekkel tettem a dolgom a házban: pakolás, főzés, hajmosás.

Megint B. ment érte délben, kíváncsian vártuk a délelőtti események történetét: Samu kb 10 perce sírt, amikor aztán az egyik nevelő lement Vele az udvarra (az a bizonyos szempont, ugye, ugye...), ahol a jó öreg lábbalhajtósban megvígasztalódott, kisimult az arcbőre, és amikor már vidám volt, visszavitték a csoportba, ahol azután rendes mederben folytatta a többiekkel a délelőttöt. Halleluja!

csoportba került Samu a nursery-ben. Egy igen puccos elitiskola bébirészlegét választottuk számára, heti két délelőttre ezt még épp ki tudjuk fizetni, többet aligha, de nem is akarnám rögtön három (vagy több) nappal terhelni a lelkivilágát, az intézményesedés alapból is kisebbfajta sokk a legtöbb kisgyerek számára, nemhogy olyan környezetben, ahol a nemrégiben elsajátított és számára óriási minőségi előrelépést jelentő kommunikációs készség hirtelen csődöt mond, és kezdheti újra elölről az egészet. Tulajdonképpen főleg ez a szempont volt az, ami alapján az "elit" bölcsi mellett döntöttünk: hogy itt három nevelő van 10 gyerekkel, így jut elegendő figyelem és szabad kapacitás az olyan "hátrányos helyzetűek" számára, mint Samu. A másik, ami megtetszett a helyben, hogy van napirendjük a gyerekeknek, ami az itteni intézményekről nem mindig mondható el. Hétfő és csütörtök az Ő napja, hétfőn erdei iskola és számítástechnika foglalkozások vannak (utóbbira mondjuk kíváncsi lennék, hogy mit takar egy 2,5 éves esetében, mindenesetre láttam a termet, vannak gépek...), csütörtökön pedig zene.

Egy beszolktató nappal kezdtünk két hete csütörtökön, Samu elvolt, bár főleg velem játszott, hiába igyekeztem néha a háttérbe húzódni, vagy "véletlenül" kint maradni a termen kívül. A legjobban az jött be Neki, amikor kimentünk az udvarra, és ott voltak lábbal hajtható nagy, műanyag autók. A kékbe bevette magát, és jóformán ki sem jött belőle egész idő alatt. Kissé szerencsétlen módon kifogtunk egy tűzriadó próbát, egyszer csak elkezdett visítani a sziréna, automatikusan becsukódtak a teremajtók (bár felnőtt által kinyithatóak maradtak a terem elhagyása céljából). A nevelőkkel együtt próbáltuk kiterelni az ijedségtől teljesen leblokkolt, síró gyerekeket, utána az udvaron kellett csöndben várakozni (nem értem, miért kellett a csönd?). Kb öt perc után visszamehettünk az épületbe. Hát, gondolom, hogy Samu bizalmát nem jellemzően építette ez az incidens. Később megjegyeztem a nevelőnőnek, hogy nem valami észszerű ez a hangos sziréna, hiszen a gyerekeket totál kiborítja, a felnőtt pedig egy kevésbé agresszív, egyezményes jelre is tud reagálni. Egyetértett.

Samu a nap, jobban mondva a délelőtt végére nagyon elfáradt, az ebédet még megvártuk, de hát ugye amilyen "jó" evő, egy ujjal sem nyúlt hozzá, szóval eljöttünk még annak a vége előtt.

A főpróba után múlt hét hétfőn jött az éles bevetés, B. vitte be Samut, aki nagy lelkesen szaladt a már ismerős, és a nevelők által gondosan előkészített többszintes műanyag garázshoz, és hívta az apját, hogy játsszon vele. Amikor kiderült számára, hogy Apa nem jön játszani, sőt lelép, na akkor borult a bili, és hiába próbálta megnyugtatni, nem sikerült, szóval inkább eljött, hogy előbb-utóbb majd megbékél, mint ahogy az általában lenni szokott a beszoktatós gyerekekkel. Indultunk tovább Majával a suliba, aztán miután Őt letámasztottuk, tettünk egy gyors kitérőt az autósboltba, aztán hazamentünk. A délelőtt rettentő vacakul telt, egyfolytában csak azon járt az eszem, hogy vajon hogy érzi magát Samu, nyugtattam magm, hogy biztosan megnyugodott már, próbáltam csinálni a házimunkát, hogy eltereljem a gondolataimat (meg amúgy is ez lett volna a program). Tízkor csörgött a házitelefon, B-vel vetettem fel. A nursery volt az. Basszus. B. válaszaiból leszűrtem, hogy a nyomorult azóta bőg, nem tudják felvidítani. Kérdezik, hogy mi legyen? Mivel épp az udvari játékhoz ért a napi program, kérte, hogy ezt még próbálják meg, hátha ezzel fordul a kocka. Még szerencse, hogy B. tárgyalt velük, mert én tuti azonnal kocsiba vágódtam volna... Hát ha addig vacak volt a délelőtt akkor ezután meg egyenesen siralmassá vált. A szívem szakadt meg. Rettegve vártam az újabb egy óra elteltét, de nem telefonáltak, csak 1 óra 20 perc múlva, hogy Samu jól van, játszik, az udvaron megvígasztalódott az autóban, és utána már a csoportszobában is jól elvolt! Jelentős megkönnyebbülést hozott a hír, de azért persze maradt a lelkiismeretfurdalás az első másfél óra miatt... Már alig vártam, hogy hazatérjen a kis bölcsis! B. ment érte, hogy kompenzáljuk azt a Hozzá kapcsolódó negatív élményt, hogy amikor velem volt, én ottmaradtam, amikor B. vitte, akkor Ő ott hagyta. Berobogott az előszobába a motorjával, jókedvű volt, nem látszottak rajta megrázkódtatás nyomai, nem kapaszkodott belém kétségbeesetten, azt rebegve a fülembe, hogy "nem akarok nurseryt"...

Persze rögtön ezen az első napon sikerült elkapnia egy náthát, ami aztán nagyon gázos aszthmát is hozott magával, így a csütörtöki "session"-t ki kellett hagynunk. Holnap megy újra, lelkes, ma kapott egy képzeletbeli levelet Mrs. Smith-től a játszótéren, amelyben az reményét fejezi ki gyógyulását, és ennek folyományaként a holnapi megjelenését illetően, amit a "címzett" mosolygós igennel nyugtázott. Hát, kíváncsi vagyok!

Mindig az első poszt a legnehezebb a kihagyások után, tudom. Mert az ember egyszer kihagy, és onnantól csak gyűlnek az írnivalók, ami egyre termetesebb akadályként tornyosul a friss történések elbeszélése elé, mondván az időrendiség azt kívánja, hogy mielőtt azt publikálom, ezeket kell letudni. Aztán sorban adódnak a néhai frissek a torlaszhoz, míg a közlendők halmaza olyan bénító méretet nem ölt, hogy kísérletet sem merek tenni a feldolgozására. Aztán eljön a pillanat, amikor elhatározom, folytatom, amivel folytatom, talán elvész pár hét, hónap a krónikából, de nem növelem tovább a kupacot, inkább kikerülöm, hátrahagyom, talán néha visszanyúlok, csipegetek a fontosabbjából. Ez a pillanat most jött el (újra), mementóként pedig idemásolom az utolsó, félbemaradt, egész mostanáig vázlatként tengődő posztot. Anno 2011. 06. 30.

Megint egy évvel...

és ez már a második itt Angliában. Tulajdonképpen ez egyben az ittlétünk évfordulója is, tavaly, két nappal a 30. születésnapom előtt ültünk fel a repülőre a két gyerek és Anyukám társaságában, a gép gyomrában azzal a grammra kiszámolt 52 kilónyi holmival, amit sok fejtörés, méricskélés, és egy számításokkal telefirkált újságlap asszisztenciája mellett számtalan átpakolás után a legfontosabbnak ítéltem az új életünk elkezdéséhez (és a régi folytatásához). Egy véletlen folytán majdnem az évforduló napján ismét a repülő ablakából tekintettem le a legelők és szántóföldek facsoportokkal szegélyezett tarkaságára, és visszagondoltam arra az egy évvel korábbi pillanatra, felidéződtek azok az érzések, amiket akkor éreztem: befogad majd minket ez a föld? Jó lesz itt nekünk? Normálisak vagyunk egyáltalán? Elhoztam a fényképezőgép töltőjét?

Megérkezett az ominózus lapszám, amin az én fotóm díszeleg! Vicces volt abban a tudatban járni-kelni az utcán, hogy a szembejövő emberek otthonában (oké, legyünk reálisak: azon belül is többnyire a vécében...) ott az én fotóm. Sőt, még a nevemet is olvashatják a címlapon. De nem olvassák úgysem, én meg nem hordok csíptetős névjegyet magamon, szóval ennyit a hírnévről. Sebaj, azért ettől még ugyanúgy klassz dolog, hogy ott virít - szó szerint, mert ugyebár virágos fotóról van szó. Apropó, mint utóbb kiderült, valószínűleg azért került az én képem erre a számra, és nem a nyertesé, mert az ő képe télies hangulatú (a második helyezetté is), az enyém meg nyári. Hát, így jártak. Az első helyezett az október-novemberit "kapja", a második pedig a december-januárit.

-Maja, hogy mondják angolul, hogy csúszós?

-Csaúúszoúús!

Hogy igent mondtunk egy másik bérleményre. Július elején költözünk. Egy hatalmas ház földszintje és szuterénje lesz majd a miénk, tágas terekkel, vastag, puha szőnyeggel, működő nyílászárókkal, penészmentes falakkal, (továbbra is) tengeri kilátással, garázs nélkül. A hátrányai (továbbá): hogy Maját ezentúl kocsival kell suliba hurcolni, és játszótér sincs olyan közel, mint eddig. Szóval azért szorul kicsit a gyomrom, hogy jól döntöttünk -e, és persze kezdődik a már-már szokásos para: el fogunk férni? Mármint a cuccaink... Talán ha lett volna több időnk gondolkodni, jobban átrágjuk a témát, de nem volt, mert ott csápolt "mögöttünk" a másik komoly érdeklődő, aki csak a mi válaszunkat várta, hogy igen vagy nem, mert ha mi nem, akkor ő igen. Hát, meglátjuk, fogjuk -e szeretni vagy sem. Egy évet biztosan kibírunk ebben is, és ha nem jön be, továbbállunk, a végén egészen rutinos költözők leszünk.

Amúgy nagyon tetszetős kis lak, igazi angol hangulattal, amihez én ragaszkodtam: sok nagyon szép állapotú, olcsón kivehető ingatlan került már a szemünk elé, amik a "harbourban", azaz város nyugati nyúlványának új építésű, társasházas kerületében leledzettek, de én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy amíg Angliában lakunk, addig márpedig én tégla falakat, vastag, kacskaringós törzsű kúszónövényeket, cirkalmas kilincseket, piros, kék és fekete bejárati ajtókat, kovácsoltvas kertkapukat akarok látni magam körül. Az új lakásunk bejárata kék.

Maja tegnap épp arra akart rávenni két fa karddal a kezében, hogy játsszunk lovagosat és küzdjünk meg. Nekem viszont még volt egy fontos elintéznivalóm az emeleten. Maja kitartóan követett oda is, próbálván már a lépcsőzésbe beleszőni a játékot:

-Anya, menjünk úgy, ahogy a lovagok!

-Miért, hogy mennek a lovagok?

-Nem tudom. Akkor menjünk úgy, ahogy szoktunk.

Várakoztatásáért cserébe lefelé megmutattam Neki, hogy szoktak a lovagok a lépcsőn vívni.

Rémálom

Egy másik Maja-sztori tegnapról:

-Anya, képzeld, milyen borzasztót álmodtam: néztem a JimJam-et, és nagyon félelmetes volt, és Apa nem akart átkapcsolni Minimaxra!

Twin Peaks helyett újra Eastbourne-ban lakunk. Juhééééj! A helyieket mondjuk nem nagyon rendítette meg az elmúlt napok időjárása: tegnap, mikor kimentünk a parkba teniszezni, a park tele volt emberekkel: kriketteztek, fociztak, játszótereztek, sőt még a filmek giccses parkjeleneteinek elmaradhatatlan kelléke, a gyermekét biciklizni tanító anyuka is előkerült. Közben a köd (felhő) szelíden gomolygott lefelé a közeli domb fái fölül, a hideg szél kitartóan sodorta tova a szürke égen.

Várjunk csak: "kimentünk a parkba teniszezni". Mi is ott voltunk! Segítség! Twin peaksiek lettünk!

Valaki igazán feltalálhatná már azt a kávéscsészét, aminek az alján mindig marad még egy korty...

jellegű idő köszöntött be úgy három napja. Valaki ott fent kinyitotta az "ANGLIA" feliratú dobozkát, és kieresztette belőle a hűvöset, a szürkét, a szelet és a szitáló esőt. Szegény zöldpaprika-palántáink, akik eddig a kellemes és barátságos ablakpárkányon élvezték vigyázó szemeink biztonságát mag-koruk óta, a legrosszabbkor lettek kiebrudalva a való világba. Persze nem szándékosan cselekedtünk így (hogy megmutassuk nekik, hogy eddig nem is tudták, milyen jó dolguk van), már egy ideje kerestem nekik a megfelelő edényt, hogy kikerülhessenek a napra, levegőre, mert kinőtték már a pici műanyagcserepeket, ahova egy hónapja elültették őket tunk kis ujjacskák.

Aztán hétfőn megláttam a megfelelőt: böhöm, masszív, vastag falú agyag hengerek, kék, mályva és zöld színben, 8 font darabja. Nosza, fel is kaptam a zöldet és a mályvát (egyiket Majának, másikat Samunak, mert eddig is nagyon számon tartották, melyik magonc kié, a cserepeket gondosan felmatricázták kék bogár és rózsaszín lepke matricákkal, a kétség szemernyi felmerülésének elkerülése végett) - és ezzel a lendülettel majdnem el is ejtettem őket, mert kissé nehezebbek voltak az általam vártnál. Tolikocsit persze nem hoztam. Így hát maradt a cipekedés, valahogy csak eljutottam velük a pénztárhoz, még egy utolsó erőbevetéssel felcsaptam őket a pultra, a néni bepittyegtette őket, aztán közölte, hogy egy tizes lesz. Nem ellenkeztem, gyorsan odaadtam, és távoztam a zsákmánnyal. Itthon néztem meg a számlát kíváncsiságból. Hát persze: kettőt 10-ért akció volt. Mert itt mindig, minden akciós. Néztem ott a kertrészlegen, hogy még Jamie is akciózta a fűszernövény összeállításait (amit minden bizonnyal saját becses kezeivel ültetett és locsolgatott), igaz, ő (angol létére) csak úgy magyarosan: 7,99-ről 7-re, de ezúttal nem csábultam el, nekem már az összes cserép ki van adva a konyhaablakomban.

Na, szóval itthon aztán (még szép napsütéses, meleg időben) kiültettük a palántákat, másnap vásároltam melléjük három epret is (minthogy annak magról való ültetési kísérlete csúfos kudarcba fulladt), Maja pedig a suliból hozott két babot (kissé kétes állapotban, majd meglátjuk, magukhoz térnek -e). Az így benépesült cserepek most a kert végében várják a szebb napokat.  Nesze nektek napsütés (micsodaaaa???), levegő (az van, csak hideg és gyorsan mozog). Remélem, azért ez a pár nap zimankó nem teszi be nekik a kaput, és nem állnak meg végleg a fejlődésben.

Samu az imént, amíg a leveleimet olvastam, teleragasztgatta a notebookot csillogós hajó és autó matricákkal (erre most nem térnék ki külön, hogy egy nyilvánvalóan fiúknak készített matrica miért csillámlós...). Miután ezzel elkészült, talált egy kefematricát (szintén csillogós, persze), és nekiállt szépen letisztítani a járműveket vele. Imádom!!!

Egy barátunk feltett facebookra egy videót egy fickóról, aki valami fantasztikusat villant gitáron. Történetesen akkor nyitittam meg a file-t, amikor épp Samu is körülöttem sündörgött. Rögtön odajött nézni, és teljesen lenyűgözte a dolog. Először az ölemből nézte végig, és mikor vége lett, követelte, hogy "még, még!" Hát újra elindítottam. Gondoltam, két-három lejátszás után majd megunja. De nem, mindig felcsendült a végén, hogy "Anya, még!". Kb a negyedik megtekintés után már letettem a laptopot a kanapéra, Samu meg odaheveredett mellé és úgy hallgatta. És tudta még fokozni: egy idő után kikabált, hogy "pédem!". Bemegyek, látom, hogy odahúzogatott magának egy plédet, csak nem sikerült betakarnia magát vele. A következő lépésben párnát is kért. Én meg közben csináltam egy sorozatnyi képet és magamban nagyban örvendeztem, mert én is ilyen vagyok, hogy teljesen át tudom adni magam egy-egy szám (zene) élvezetének, és tudom, hogy ez milyen jelentős örömforrást ad az embernek az életben. 

http://www.videobash.com/video_show/did-he-just-play-a-trance-song-on-a-guitar-16306

Tegnapelőtt épp fürdés közben jelent meg egy szivárvány az égen. Gyorsan beszaladtam Majához, törülközőbe csavartam, kiálltunk az ablakba és percekig gyönyörködött a szép látványban. Aztán lement a nap (negyed kilenckor...) és a szivárvány eltűnt. Ezután már nem volt kedve folytatni a fürdést, így megegyeztünk, hogy már úgyis eleget ázott és az is belefér, hogy egy nap kimaradjon a szappanos moasakodás, szóval nem kell visszaülnie, a csap mellett megmossa a fogát, és aznapra végzett is. De aztán valami bevillat Neki, és aggódva megkérdezte:

-Anya, és testnyűvő van?

(fognyűvő után szabadon, biztos, ami biztos...)

vagyok magamra, vigyorgok itt, mint a vadalma, pedig hát ha objektíven nézem, nem olyan nagy szám, de hát akkor is, a siker az siker, még ha kicsi is. Szóval az történt, hogy indultam a helyi újság (Old Town Crier - kb mint otthon az Angyalföldi Hírnök) fotópályázatán, még április közepén volt a leadási határidő, aznap este küldtem át nekik a képet, és azóta semmi hírt nem kaptam felőlük, épp tegnap jutott eszembe, hogy biztos elkéstem vele, vagy ami még valószínűbb: hogy nem értem el semmilyen eredményt. Erre ma délután várt az e-mail, hogy harmadik lettem! Azt is írta a nő, hogy annyira tetszik neki a képem, hogy a következő szám címlapjára ezt szeretné kitenni. Amúgy a pályázat egyik nyereménye amúgy ez volt: hogy címlapra teszik. Gondolom, a győztes lesz az ehavin, én meg a következőn... Egy hónap ide vagy oda nem mindegy? Így majdnem olyan, mintha én nyertem volna.

Íme a kép:

Így mondja Samu a motort (az igazit és a műanyagot is), ebből aztán vicces mondatok kerekednek nálunk.

-Lenézek már (a földszintre), hogy mit csinál Samu. Samu, mit csinálsz? Ja, kokózol? Azt lehet!

-Azt (a videót) nézzük, ahol Apa kokózik! Az Samu kedvence.

-Vegyük ki a kokót a kocsiból!

Ésatöbbi, ésatöbbi.

Valakinek annak is lennie kell. Maja most erre készül.

Az áruházi liftekben lelkesen utánozza a "ground floor, door's opening", "car park, level one" és a többi szöveget. Amikor mentünk Anyukámért a reptérre, ott ismét gyakorolhatott a liftben, mi a húgommal meg poénból felvetettük, hogy lehetne majd lifthang, ha felnő. Ez az ötlet nagyon tetszett Majának.

Később szóba került, hogy milyen lehet stewardessnek lenni. Majának ezt is feldobtuk, ha már korábban szóba került a "mi leszel, ha nagy leszel?" téma. Ideális jelölt lenne, mert csinos (nagyon), kedves, jól (fog) beszél(ni) angolul, és szereti az embereket. De Maja nem osztotta a lelkesedésünket. Hogy is képzeljük? Értetlenkedtünk: miért, mi bajod a stewardesskedéssel? Erre Ő, szégyenlősen, maga elé motyogva:

Én lifthang leszek!

amit én tanulok Majától angolul, és nem fordítva (gyanítom, ez a kezdete egy nagyon-nagyon hosszú sornak...). "Yak". Magyarul tudom, mit jelent. Az angolok meg arra használják, ami "fúj". Azért eddig is tanultam Tőle, kiejtést, az osztálytársai nevén keresztül. Mondhatom, Maja nem egy kedves, türelmes tanító, hanem az a letorkolós fajta. "Anyaaa, az nem "medi", hanem "máddéj"! (Maddy). "Nem "moli", hanem "málléj"! (Molly) De kb. olyan hanghordozással, mintha már hónapok óta hiába próbálná a fejembe sulykolni ezt az információt. Vagy ott van Matthew, na, ő a vég. Szerintem "mettyú". Maja meg kiakad, hogy "Anya, nem "mettyú", hanem "máfjő". Jó, mondom: "máfjő". Anya, nem "máfjő, hanem "máfjő"!!! Nem érteeed??? Hát nem. Nem hallom a különbséget, Ő igen. És ez igazából tök jó. Mármint az, hogy Ő hallja.

Erről az a sztori jut eszembe, amikor egyik alkalommal jöttünk ki Majával ide, ültünk a repülőn, és jó fej anyuka voltam: elhatároztam, hogy ezúttal veszek neki egy kis doboz chipset. Jött a nő, mondtam, hogy egy doboz Pringlest kérek szépen. Kérdezi: milyen ízűt? Mondom: "original". Nem érti, visszakérdez. Mondom mégegyszer: "original". Mikor harmadjára is visszakérdez, már valószínűleg érezhető némi kétségbeesett düh a hangomon, mert a mellettem ülő angol nő kisegít, mondja a stewardessnek, hogy "original", szénugyanúgy, ahogy én mondtam, mire a stewynak felragyog az arca, ááá, szóval "original"? Én meg magamban mormogva: nem bmeg, onion and vinegar, és közben azon gondolkodom, hogy 1. mit mondtam másképp, 2. tényleg annyira érthetetlen volt a vartyogásom, hogy még azt sem tudta eldönteni, hogy a négy (öt?) ízelnevezés közül melyikre hasonlít leginkább?

Visszatérve Majára, az utóbbi egy hónap egyébként is fordulópontnak tűnik nyelvabszorbeálás szempontjából. Persze az is lehet, hogy ezt csak én látom így, és a folyamat szépen egyenletesen zajlott, csak én nem érzékeltem, mert én csak iskolán kívül vagyok Majával, és nem láttam Őt az angolnyelvű közegben, csak amikor kitört a tavaszi szünet, és elkezdtünk mindenféle közösségi helyekre járni "kettesben", azaz többedmagunkkal, de a lényeg, hogy létrejött az én+Maja+angol gyerekek összeállítás. És csak álltam döbbenten, mikor a játékháznál a legnagyobb természetességgel leszólította az arra ténfergő kislányt, hogy "this is my house, come in!" aztán az ugrálóban felszólította a mellette ugráló kisfiút, hogy versenyezzenek, ki ugrik magasabbra. Nem is tudom, talán azért is volt annyira hihetetlen élmény, mert annyira beletörődtem már, hogy ez egy hosszú, sokkal hosszabb folyamat, mint ahogy az elején hittem: az idő, amikor Maja ért és beszél angolul, a misztikus távolba veszett, és el is fogadtam, hogy ez így van rendjén. És akkor egyszer csak ott áll a szemem előtt az angolul kommunikáló Maja... Hihetetlenül büszke voltam rá, és onnantól kezdve izgatottan sasoltam: mikor, kihez szól majd újra, mit mond, hogy mondja? Másrészről jó volt látni azt is, hogy ismét el tud vegyülni a gyerekek közt: az a kapu, ami a kiköltözésünkkel hirtelen közé és lételeme: a közösség közé tornyosult, most újra kinyílik, és Ő úgy ugrik át a keletkező résen, mint a kis partra vetett halacska, akit a túloldalon egy hatalmas tó vár. Őszintén szólva ezzel az én lelkiismeretfurdalásom is enyhül némiképp, hiszen ennek egyik alapja az volt, hogy tudtam: a nyelvi akadály éppen az Ő személyiségének egyik legfőbb összetevőjétől fogja (legalábbis egy időre) megfosztani. Hát ússz csak, halacskám!

Jelentette ki délután Maja. Pedig tavaly még voltak rokonok szép számmal és barátok, ihaj-csuhaj vigalom és dínom-dánom. Idén csak mi voltunk és a Mama, mégis sikerült egy jó szülinapot kanyarítani a mi kis 5évesünknek.

Ébredés után minden gyerek még szebb. Tegnap délután épp Maja hajában gyönyörködtem a délutáni alvása után, fésülgettem az ujjaim között, mutattam B-nek, hogy nézze, milyen szép, ahogy göndörödik a vége. Samu kicsit később ébredt, de ekkor már Ő is ott gubbaszott mellettünk a kanapén. Figyelte a jelenetet, és amilyen kis féltékeny, Ő sem akart kimaradni a jóból, úgyogy kissé hátravetette a fejét, beletúrt a tarkójánál a hajába, és kijelentette:

- Énii, döndöö! (Én is, göndör!)