a költő. Plágium! A minap betettem Nekik az Alma együttes bulizós koncertfelvételét, és egyszer csak mi üti meg a fülem? "kiütöttem fogamat, számold meg az ujjamat"... Akkor hát innen jött. Sebaj, akkor viszont milyen ügyes, hogy megjegyezte, eddig talán 4x látták, két hónap leforgása alatt.

Maja költeménye, egyik reggel iskolába menet olyan jó kedvében volt, hogy egész úton dalolászott, verselt, improvizált. Erre a két sorra parkolás közben figyeltem fel, előtte mindenféle más terelte el a figyelmemet, szóval ki tudja, hány ilyen szellemes kis szösszenet veszett el érdemtelenül…

Íme hát ez, amit megőrizhetek az utókor számára:

„Kiütöttem fogamat, számold meg az ujjamat!”

méghozzá pirítós, sonkával és uborkával (magamhoz képest) jól megsózva. Ettől indul újra a motor egy újabb "feladom most már" nap után. Előtte fél óra tornával, csak hogy lelkiismeretfurdalás nélkül fogyaszthassam. Nem, mintha a jazz hízlalna, a szendvics viszont annál inkább.

Semmi extra, csak az élet maga. Csak a szennyes és tiszta ruhák, az üres és tele gyomrok (és hűtő), tiszta és siralmas konyha, rendezett és disznóólra hasonlító ház örök körforgása, melynek verklijét tekerem, megspékelve két bonyolult és határozott (és homlokegyenest különböző) személyiséggel megáldott gyerekkel, akik persze mindketten egy egész anyát akarnának maguknak. Én is szeretnék egy darabot magamnak - magamból! 

Az úgy volt, hogy belekukkantottam a statisztikák közül abba a fülbe, ahol azok a keresőkifejezések vannak felsorolva, amik alapján eljutottak hozzám olvasók. Amikor láttam, hogy valaki az "avászkodás"-ra keresett rá, bevallom, felröhögtem, és persze muszáj volt kipróbálnom, hogy beírom gugliba. Nos, kérem, az avászkodás keresőkifejezésre engem dob ki hetediknek a google! Eddig is szerettem ezt a szót, de mostantól...

7:20, csörög a telefon ébresztője, de tulajdonképp már öt perce hallgatom, ahogy a gyerekek dzsemboriznak a túlsó szobában. Felébredtek, és elvannak. Jó gyerekek. Nem is megyek be, inkább leosonok reggelit készíteni, kihasználom, hogy anyázás és nadrágráncigálás és az ön-és közveszélyes mutatványok megakadályozása nélkül tehetem ezt meg. Meg is lepődnek, hogy készen várja őket a kaja az asztalon, amikor aztán már közösen levonulunk. A nyugodt reggel a szokásos reggeli rohanássá eszkalálódik, én nem tudom, ezt hogy lehetne elkerülni, valahogy mindig ez lesz a vége.

Még az is lehet Samuból, jelenlegi termetét tekintve… De most arról akartam írni, ahogy a játékokba próbál beállni, pont úgy, mint ahogy az évekkel idősebb ovis, iskolás gyerekek: szerényen áll a játék peremén: figyel, utánoz, és mosolyog, remélve, hogy beveszik őt is a „nagyok”. 

Majával rendszeres játékunk a fürdésnél, hogy Ő van két kisebb, én egy nagy műanyag békával, én vagyok az anyukabéka, ő pedig a két gyerekbéka (micsoda valóságtól elrugaszkodott játék….), ezek néha szólongatják az anyukájukat vagy táncolnak a játék során, és olyankor Samu is, kezében egy békával lelkesen „Aúúú!”(anyu)-zik, illetve békát táncoltat és az arca csak úgy ragyog az örömtől és a büszkeségtől, hogy akkor most Ő is részt vesz.

Ma Hamupipőkét játszottunk (Maja beválasztott: válogathatta a gyöngyfűző lepkéit a készlet betűs kockái közül, aztán vasalnia is kellett egy műanyag majomházikóval…), szokás szerint a történet nem ért véget az esküvővel, a királyfinak (=én) be kellett vonulnia a palotába a nővel, akit megnyert magának és aztán álomra kellett hajtania a fejét, „mert már nagyon besötétedett”. És akkor én leheveredtem a földre egy díszpárnával a fejem alatt és hangos horkolásba fogtam. Ezt a kínálkozó alkalmat ragadta meg Samu, levetette magát mellém és pont olyan hangot adott, mint akinek egy popcorn héj ragadt a torkán. (lehet, hogy nem is horkolt, hanem csak azt mondta: strucc???) Aztán reggel, amikor Hamupipőke reggelit készített hites urának és melléült a pelenkázó tövébe, Samu is odaült a sor végére egy tányérral és egy pohárral, és lelkesen műette a műételeket.

Bújócskázunk. Számolásnál Ő is a szemére szorítja a tenyerét, vastag kis ujjai szétfeszülnek, mert nagyon koncentrál, és mondja: „egy”. Aztán keres és örül, ha megtalálnak engem vagy megtaláljuk Maját.

Nemrég beugrottam a Marks&Spencerbe iskolaharisnyáért. A bejáratnál egy állványra ki voltak téve gyönyörű, vaskos katalógusok. Már befelé menvén tudtam, hogy egy közülük hazajön velem. Így is lett. Itthon aztán pár napig idő hiányában parlagon hevert, tegnap viszont végre akadt egy kis üresjáratom, amíg a purdék Alma együttesre buliztak, és nekiálltam átlapozni. Gyerekszobák is vannak benne, ízlésesek és kevésbé azok. Hogy-hogy nem (Angliában vagyunk, kérem!), egy Thomasos is előbukkant, nyilván nem tudtam továbblapozni anélkül, hogy Samunak meg ne mutassam. Hiba volt. Onnantól kezdve lőttek a békés lapozgatásnak, Samu ugyanis nem engedett ellapozni a vonatos szobától. Persze tudtam én előre, hogy ez így lesz.

Igazából nem is erről akartam ilyen bőven írni, ez csak az előtörténete annak, ami miatt billentyűzetet ragadtam.

Ma szombat van, nem kellett iskolához kelni. A gyerekek nyolc, negyed kilenc között ébredtek, félkor robbantak át a hálóba hozzám (ez egyébként igen áldásos dolog, hogy ébredéskor nem kezdenek óbégatni, hanem kimásznak az ágyaikból és egy ideig elmatatnak a szobájukban. Samunak van kijárat a rácsos ágyán, ami eddig a fal felé volt fordítva, hogy ne tudjon kijönni, de a napokban átfordítottuk, miután Maja egyik reggel gondolt egyet, kislattyogott a fürdőbe, bevitte a szobába a fellépőt, és arra felállva kiemelte az öccsét az ágyból. Szerencsére megúszták zakó nélkül, de az eset kapcsán úgy döntöttünk: ideje szabaddá tenni Samunak a mindkettejük számára biztonságosabb kijáratot).

Na, szóval ott tartottam, hogy átjöttek a hálóba. A földön ott hevert A Katalógus, Samu meglátta és rögtön a huhús szobát kezdte keresni. Egy ideig gondolkodtam, hogy segítsek –e én Neki, de aztán megkértem inkább Maját, kíváncsi voltam, hogy boldogul. Hanyatt fekve, csukott szemmel hallgattam, ahogy lapozgatnak.

S: -Amma!

M: - Igen, az hamma, de az neked nem jó, mert az zselé, azt nem szereted.

…

S: Giga!

M: Hol? Aha, igen, az tényleg olyan, mint egy giga.

…

M: Az vízforraló.

…

M: Na, végre, itt jönnek a szobák. De ezek még csak felnőtt szobák. Majd mindjárt jönnek a gyerekszobák.

…

M: Itt van! Tessék, Samu, itt az uhús!

S: Uhúúú!!!

Nagyon édesek voltak, tök büszke voltam Majára, hogy abból a vastag katalógusból megtalálta azt az egy oldalt, türelmesen addig lapozott, amíg elő nem bukkant, és közben még magyarázott is a testvérének, hogy mi micsoda.

fotózó lettem, egyfolytában témák jönnek velem szemben. Ma például ebédkészítés közben kellett feltétlenül kirohannom a nappaliba a gépért. Szárzeller és paradicsom.

Maja, mint annyi mindent, ami Samuval kapcsolatos, nagy lelkesedéssel kíséri figyelemmel a testvére nyelvi fejlődését. Egyik kedvenc „játékuk”, hogy Maja kérdezgeti Samut:

-          Hogy mondod, hogy csiga?

Samu pedig készségesen válaszol:

-          Giga.

-          Hogy mondod, hogy katica?

-          Kagika.

-          Hogy mondod, hogy traktor?

-          Kokkó.

-          Hogy mondod, hogy hattyú?

-          Atyu.

-          Hogy mondod, hogy Maja?

-          Maa.

-          Hogy mondod, hogy Apa?

-          Apa.

-          Hogy mondod, hogy Anya?

-          Anya.

-          Hogy mondod, hogy Ita? (megj. a húgom)

-          Titta.

-          Hogy mondod, hogy tenger?

-          Temdem.

-          Hogy mondod, hogy kávé?

-          Káé.

És így tovább, amíg Samu meg nem unja, de a sort nagyon sokáig lehetne folytatni, minthogy Samu turbósebességgel szívja magába az új szavakat, amiket aztán hihetetlen aranyosan ejt ki, meg kell hogy mondjam, kicsit sajnálom, hogy ez a kor is elmúlik majd, persze, nagyon büszke leszek majd, ha szépen és tisztán beszél, de ezek a kis ferdített szavak olyan aranyosak, pláne az Ő szájából. Megpróbálom most összegyűjteni a „kincset”, inkább csak magamnak, hogy meglegyen és emlékezzek rájuk később is, akit érdekel, átfuthatja, de nyugodtan lehet most ugrani is.

Emberek: apa, anya, Maa (Maja), Mama, Papa, Titta, Naji (nagyi) és ezekből nagyon régóta képzi a birtokos raggal ellátott alakot, sőt, lényegében az első szavának tekinthető a „maáé”: felismerte azokat a dolgokat, amik a testvéréé, és ezekre mondogatta nagy lelkesen, csak utána mondta a rövidebb, egyszerűbb tulajdonnevet, hogy Maa. Szóval ha meglát egy zoknit, telefont, játékot, tollat, rögtön mondja, hogy apáé, anyáé vagy Majáé.

Állatok: giga (mindenek előtt!!! csiga), tete (teknős – az első kedvenc állat, utána trónt fosztott a csiga), vava (kutya), Emma, áááu (nagyon magas hangon, természetesen cica, emlegeti még úgy is, hogy „ccccc”), iiaha (ló), ábó (elefánt – ezt nem tudom, miért így mondja, de elég régi szava), kokkó (igen, pont, mint a traktor – krokodil), behehe (bárány), kagika (katica), zzz (kis repülő rovarok), atyu (hattyú – az egyik kedvenc szavam Tőle), eppe (lepke), ssssz (kígyó), biba (béka – ezt is imádom, ahogy mondja), okú (mókus), kaka (kakas), ápá (kacsa), papgáj (papagáj), bimbim (pingvin), báá (bálna), hu-hu (majom), tátogás: hal, a struccot meg nem lehet leírni, egy rövid kis torokhang, mintha köszörülni akarná a torkát.

Környezet: ápi (táp), káé (kávé), kakkaó, bobó (a rongyai), issz (víz), temdem (tenger), kokkó (ez nagyon univerzális szó, jelen esetben a műanyag motorját jelenti), ampa (lámpa), titta (óra), tetej (tető, ez is előbb birtokos alakban vonult be a szótárába: „teteje”, és ebből rövidítette tetej-re), ába (a lábára mondja), amma (ennivaló), ba (banán), epe (eper) csoki (sajnos…. ez egy nagyon friss szó, de annál kedveltebb. Tegnap ezzel a két szóval ébredt: Apa? Csoki!), Pappa (Peppa pig – ez egy aranyos mesefigura), embem (ember), ké (kék)

Járművek: uhú (vonat), buf (busz) brmm-brmm (autó), zssssss (repülő), kokkó (traktor, motor), nénó (minden, aminek szirénája van), uuuu (hajó, a hajókürtöt utánozza)

Egyebek: nem, pápá (ez angolul is megy: „bájbáj”), ide (ezt nyomatékosítani szokta a mutatóujjával, ütögeti vele a helyet, amire gondol, mint valami idegesítő stílusú, számonkérő főnök), ezt, nin (nincs), kaka (hát, ez az, aminek hangzik…), kapkam (kérek abból!), ette (mégegyszer), puff, óóó (ha valami eltörik, szétjön, elszakad, kiömlik, különösen baljósan hangzik az étkezőből, ha én épp nem vagyok ott… alkalmazza arra is, ha valakivel valami rossz történik, pl. a böngésző könyvecskéjében a bácsira, aki elesett vagy a múltkor pl. Csodabogarakat néztek Majával, és az adott részben egy csigára ráesett egy rágógumi, na akkor is bőszen „óóó”-zott), jaj (az előzőekben elmondottak erre a szavára is igazak).

Ezt a posztot 3 napja írom, nem csak időhiány miatt, hanem azért is, mert képtelenség, hogy az összes szava együltő helyemben eszembe jusson. Csakhogy közben felszedett vagy tíz újabb szót, szóval tulajdonképpen a végtelenségig bővítgethetném a listát, ehelyett inkább közzéteszem. Majának van egy idevágó, újra és újra előbukkanó, bizonyos értelemben kicsit morbidan hangzó kérdése. „Anya, azt tudjuk, mi volt Samu első szava, de vajon mi lesz az utolsó?” Természetesen ezzel a kérdésével arra vár választ, hogy vajon mi az a szó az összes szó közül, amit legutoljára fog megtanulni. Aranyos, hogy azt hiszi, Ő már minden szót tud. Én szemét realista anya vagyok, és le szoktam rántani Őt a rideg valóságba azzal, hogy elmagyarázom Neki: az ember egész életében találkozik új szavakkal, amiket korábban nem ismert.

A litániát a válaszolgatós játékkal kezdtem, egy ugyanolyannal is fejezem be, azonban ez Samu találmánya. Addig szólongatja az apját: „apa, apaaa, apppaaa”, amíg az nem válaszol: „Samu”. Samu felderül, szárnyakat kap és kontrázik: apaaa. Apa válaszol: Samuuu. És ez így megy hosszú perceken keresztül, Samu hihetetlen aranyosan és nagy kreativitással tudja cifrázni ennek az egyetlen rövid szónak a hosszát, dallamát: apa.

Január 4-ével megkezdődött Maja sulijában a Term3, immáron teljes „munkaidővel”: a gyerekek, köztük Maja is, 9-15 óráig tartózkodnak az oktatási-nevelési intézményben. A kezdés előtt Majával főként nem erről beszélgettünk (hogy tovább lesz bent), hanem inkább arra helyeztük a hangsúlyt, hogy ha újra elkezdődik a suli, akkor már Ő is bent fog ebédelni. Ez nagyon tetszett Neki, főleg, hogy az ebédpénzt napi alapon kell fizetni, azaz kis pénztárcában minden nap magával kell vinnie és a megfelelő kosárkába helyeznie reggelente az aznapi étkezés ellenértékét (1,95 GBP). További lelkesítés gyanánt felvetettem, hogy majd elmegyünk, és veszünk Neki egy aranyos pénztárcát.

Az imént egy pillanatra megijedtem, hogy a lefekvés előttre kinézett, gyerekek által tegnapról meghagyott császármorzsában, a baracklekvár hozzáadása közben egy kis kék penészpötty röhög az arcomba. (Na, nem a penésztől féltem, hanem attól, hogy le kell mondanom a finom falatokról, amikre rákészültem...) De aztán hamarjában beugrott, hogy ez nem penész, csak pár morzsányi kék gyurma, úgyhogy folytattam a lekvár belekeverését, majd jóízűen elfogyasztottam az éjféli vacsorát tisztes kétgyermekes anyához méltóan.

(Miért, a Play Doh gyurma ehető, nem?)

A neves divattervező eszköztárának leghíresebb, elmaradhatatlan motívumai a giga és az uhú vagy más jármű, bár általában csak az előbbi kiegészítéseképpen. Az általa tervezett darabokat maga is viseli a mindennapokban, ez amolyan sztárallűr, ha nem áll rendelkezésére az aznapra kigondolt darab, akkor hisztijével az őrületbe kergeti a körülötte élőket és dolgozókat.

Valami ilyesmit olvashatunk majd talán harminc év múlva valamelyik magazinban...

A feltevés blikkmentesített alapja: kapott a nagyszüleitől egy csigás tréningruhát karácsonyra, ami a vártnál kissé nagyobb sikert aratott, konkrétan az első próba után már többé nem engedte levenni magáról, ha ezzel próbálkoztunk, akkor sírt, tiltakozott, szorította össze a felső zippzárját. Eléggé meglepő reakció volt egy ekkora gyerektől, pláne ha a nemét is tekintetbe vesszük… Esténként és délutáni alvás idejére persze a hiszti ellenére is lehámoztuk Róla, de amint ébredt, már kereste, mondogatta, hogy „giga, giga”. Ha koszos lett, akkor este mostuk, aztán radiátoron száradt, hogy reggelre készen várja a gazdáját. A húgommal már elképzeltük, ahogy ebben ballag a gimiben, már szakadt és szürke, felismerhetetlen, de ABBAN VAN. Aztán később az akciós ruhák közt böngésztünk a Mothercare-ben, én a lány részlegen, Z-t meg ráuszítottam a fiúk polcaira, hogy keressen többek közt valami sportos, pamut tréningfelsőt. Összesen egy ilyen volt a választékban, éppen egy vonatos (Samunak a csigák mellett a járművek, különösen a vonatok a kedvencei). Kicsit gondolkodtam rajta, aztán a kosárba dobtam a többi darab mellé. Kíváncsian vártam Samu reakcióját, vajon hajlandó lesz –e ezért cserébe levenni a csigásat, hogy legalább legyen váltópulcsija? Először lelkesedett, aztán rájött, hogy ahhoz, hogy ezt felvegye, meg kell válnia (egy időre) a csigástól. Akkor elbizonytalanodott, de aztán kis unszolásra felvette a vonatosat. Onnantól kezdve ez a két kedvenc, reggelente vagy „uhú”-zik, vagy „gigá”-zik attól függően, hogy épp melyiket tarja kedve felvenni, de napközben néha rájön, hogy inkább a másikat szeretné, akkor megint rákezd a skandálásra és valamelyik legközelebbi felnőttet magával vonszolja az emeletre átöltöztetés céljából.

Nyugalom, ebben nem lesz vér (csak verejték)…

A magyar hagyományokkal nem a tartózkodási helyünk miatt szakítottunk idén, hanem B. beosztása miatt. 24-én ugyanis du 2-től este 10-ig volt szolgálatban, azaz a „shift” éppen telibe trafálta a Szentestét. Mi meg erre orvul kihasználtuk, hogy a gyerekek még kicsik és bármit el lehet velük hitetni. Na jó, Majával azért nem akármit, Samu meg még túl kicsi ahhoz, hogy bármiben is higgyen, szóval fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem került nagy erőfeszítésbe, hogy zökkenőmentesen angolosítsuk a karácsonyt, azaz 25-én reggelre kerüljenek az ajándékok a fa alá.

Az ünnep fényét jócskán fakította, hogy B. hazahozott valami rémes köhögős vírust a kórházból, én éppen 24-25-én voltam a mélyponton, egy perc nyugtom nem volt a fulladásig fokozódó köhögéstől, Maja is 24-ére lázasodott be. Szerencsére Anyukám is velünk töltötte a karácsonyt, Nélküle nem is tudom, lett –e volna bármi ünnepi „hozzávaló”, azon kívül, ami már korábban elkészült, például a gyerekszoba karácsonyi dekorációja. Így viszont Ő meg a húgom pótolták azt a 80%-ot, ami belőlem kiesett, és lett karácsonyi fíling, karácsonyi menü, minden, ami kell. Maja azért reklamálta az el nem készült ablakdíszt, mert nem is ő lenne, ha nem reklamálna valamiért…

És hogy hogy vált be az angol rendszer? A magyar jobb. Mert telhet a 24-e az izgatott készülődés jegyében úgy, hogy mindenki tudja: az este, a karácsonyi vacsorával és az ajándékozással igazi megkoronázása az ünnepi időszaknak. Így meg olyan csonka maradt az este, másnap reggel pedig ahelyett, hogy kipihentük volna a készülődés fáradalmait, mindkét gyerek jóóóó korán kelt, hiszen amint reggeli fényt érzékeltek a szemhéjukon keresztül, már pattantak is ki az ágyból, jól tudván, hogy a reggel ajándékot jelent a fa alatt. Innentől viszont két választása van az embernek: pizsamás-kócos képek készülnek a fa alatt és mindenki próbál három lépést tartani a másik(szájá)tól, vagy röpke fél óra alatt ágygyűrött állapotból kicsit sem mesterkélt módon puccba-parádéba vágja magát és a családját, miközben a gyerekek teljesen jogosan háromszor elvesztik a türelmüket, amivel aztán a felnőtteket is sikeresen „hangulatba” hozzák. Mindenki kész? Akkor mostantól szeretés van, éteri mosoly az arcokra, mehetünk a fa alá!

Azért aztán a gyerekek izgatott csomagolástépkedése és örömteli felkiáltásai sok mindent elfeledtet avagy megszépít.

A karácsonyi menü munkahelyi okokból nálunk 25-ére maradt. Tanulsága (általánosan, nem azért mert 25-én ettük): a christmas pudding-ot egyék csak az angolok.

A napokban egyik este felmentem az emeletre a két gyerekkel, hogy megkezdjük az esti rutint a fürdéssel. Amíg csobogott a víz, én nekiálltam megvívni legfőbb szélmalomharcom soron következő csatáját a ruhakupacokkal. A gyerekek aranyosan elfoglalták magukat/egymást. Azt is hallottam, hogy Maja valamit szervezkedni kezd, valamit susog Samunak és bevonulnak a fürdőbe. Nem sokkal később szomorkás hüppögésre léptem be. Maja a vécén ült elkámpicsorodott fejjel. Kérdezem Tőle: „mi a baj, Májusom?” Erre Ő: „beleestem a vécébe”, brühühühü! Máskor minden bizonnyal menthetetlenül elröhögtem volna magam egy ilyen bejelentésen, de szegény annyira sajnálnivaló volt ott a pöttyös vécédeszkán, hogy szerencsére ezúttal elmaradt a nevetés. Utána elmondta, hogy azt találta ki, hogy lepjenek meg engem Samuval, és gyorsan vetkőzzenek le fürdéshez. Maja úgy szokta, hogy vetkőzés után, kádba lépés előtt pisil egyet. Ebben a stádiumban volt, amikor a terv megvalósítása azt kívánta, hogy segítsen Samuról leráncigálni a pólót, és eközben elvesztette az egyensúlyát és tényleg belepottyant a csészébe. Na, ekkor már nem csak sajnáltam, hanem meg is voltam hatódva, hogy ilyen aranyos, hogy meg akart lepni, szegény, hogy pont eközben éri baleset! Egyébként a méltóságán esett csorbán kívül nem lett semmi baja, kicsit megütötte az oldalát. Befejeztem Samu vetkőztetését, beültek a kádba, rajzolgattak, elvoltak, eltelt kb. 10 perc, mire Maja rám néz, és a Sorsnak szánt szemrehányó tekintettel közli: „beleestem a vécébe”! Szegénykém, tényleg nagyon megviselte a kis lelkét ez a dolog! Utána megkért, hogy rajzoljam le, ahogy én(!) beleesek a vécébe, utána azt, ahogy Apa beleesik, aztán ahogy Samu, ahogy Z. és ahogy ő. Nem tudom, miért választotta a trauma feldolgozásának ezt az elég érdekes, grafikai-vizuális jellegű módozatát, de természetesen teljesítettem a kérést.

Hát íme, így esünk mi a vécébe (a pöttyöket Maja rajzolta utólag minden egyes csészére):

Ilyen, erőszakos hangzatú dolgok kísérték az amúgy természetéből fakadóan békés eseményt, Majáék betlehemes ének előadását. A hírlevél mellé csatolt kis papírkán tudatták velem, hogy Maja csillag lesz, ennek megfelelően fehér pólót és fehér rövidnadrágot kérnek Neki, „golden tinsel”-lel dekorálva. Megnéztük neten, mi a nyavaja az a „tinsel”. A keresés eredménye: értéktelen aranydísz. Hát jó, akkor biztos flitterre gondolnak. Egy helyben kapott agyvérzés után, ahogy elképzeltem, ahogy varrogatjuk felfelé egyesével a kb. száz flittert, azon kezdtem gondolkodni, hogy a flitter még hagyján, de honnan a túróból szerzek december közepén fehér rövidnadrágot, ha alapból nincs itthon??? (Majának ezen a nyáron épp nem volt fehér rövidnadrágja…) Pár nappal később nyakamba vettem a belvárost a két gyerekkel és a húgommal, hogy beszerezzük a hozzávalókat. Nadrágot nem találtunk. Flitterért a kézimunka boltba zarándokoltam, de aztán gyanús volt, hogy a dobozára „sequin” van írva. Lehet, hogy a pénztáros kicsit hülyének nézett, mikor megkérdeztem, hogy ez „tinsel” –e? Nem, mondta, ez sequin (nem látja? Rá van írva!!!). Akkor nekiszegeztem a kérdést, hogy ez esetben mi az a tinsel? Elkezdte magyarázni, hogy az olyan hosszú izé, hamar rájöttem, hogy az egyik „kedvenc” karácsonyi díszemről, a boáról van szó (a másik az az irizáló zöld, szivar alakú üvegdísz). Kicsit megkönnyebbültem, mondván hogy a boát egyszerűbb lesz felvarrni a ruhára. Hát ez a megkönnyebbülés egészen addig tartott, míg el nem kezdtük felvarrni: izeg-zizeg a sok arany szál, folyton útban vannak, káprázik tőle az ember szeme, háromszor megszúrja az ember az ujját, mire eltalálja, hogy hol bukkant ki a tű a sok arany szál között, amik a lefelé szúráskor meg betüremkednek a cérnahurok alá, minden öltésnél ki kell őket húzkodni, hát szóval…. Ha lesz egyszer fordított nap az iskolában, tuti bedobom ötletként, hogy a tanárok varrjanak fel pár méter boát egy ruhadarabra. Arról még nem ejtettem szót, hogy honnan lett végül nadrágunk. Eszembe jutott, hogy egyszer, még szeptember táján anyósom véletlenül Samu nadrágját adta Majára, aki ezt annyira nem vette észre, hogy mikor hazaértem, és szembesítettem vele, hogy a Samu nadrágja van rajta, tiltakozott, hogy nem, ez a sajátja. Ezen felbátorodva áttúrtam Samu nyári nadrágkészletét is, és igen, találtam egy fehér rövidet közte! Tartottunk egy gyors próbát, jó volt a nadrág, lehet, hogy egy teljes napra már szűk lenne, de arra a fél órára pont jó lesz. Jövő nyáron újra felveheti Samu, és még csak nem is lesz ciki, hogy tavalyi „modell”, mert a boával feldobva kutya észre nem veszi (hogy tavalyi…)

Egy szó mint száz, elkészült a jelmez, ezúton is ezer hála a húgomnak, aki hősiesen varrt velem, megfelezve a felvarrandó centimétereimet. Szatyorban, felcímkézve, határidőre ott lógott az iskolai fogason.

Eljött az előadás napja is, a nagyobbik táskámba pakoltam: fényképezőgép, kamera, Samunak kaja, innivaló, hogy sakkban tudjam tartani az előadás idejére. Mindenki csinosban, kicsit persze késve a tervezett induláshoz képest, épp csak hogy kicsit szaporázni kelljen. Már majdnem a sulinál voltunk, amikor eleredt az orrom vére. Váratlan és gonosz húzása a sorsnak, nálam az orrvérzés majdhogynem terhestünet, mert nem szokott vérezni, terhesen viszont nagyon sokszor. Ezzel borult az amúgy is nehezen kivitelezhető elképzelésem arról, hogy hogyan oldhatjuk meg, hogy film is, fénykép is legyen az eseményről és közben Samu se rohanjon be a gyerekek közé. Fél kézzel nem lehet fényképezőgépet állítgatni… Azért még bíztam a dolgok jobbra fordulásában, és amikor beültem Samuval a nézőtérre, a székem hátuljára lógattam a gépet. Z. hátul, a cuccaink mellett állt, az élesített kamerával. Ekkor előállt egy nő, és megkért mindenkit, hogy 1.: kapcsolja ki a telefonját, 2.: tegye el a fényképezőgépet, kamerát, és majd a műsor végén lehet csinálni pár képet a gyerekekről. Hát, erről ennyit, probléma megoldva. Intettem Z-nek, hogy akkor akár oda is ülhet mellénk. Elkezdődött az előadás. A gyerekek iszonyú aranyosak voltak, Z-vel próbáltunk nem sírni, mint valami 80 éves mamókák az unokájuk esküvőjén. Sajnos Maját nem láttuk sehol, pedig nagyon nyújtogattuk a nyakunkat, de reméltük, hogy Ő is énekel és tapsol és kart lenget a többiekkel. És hát nem azért, de a többiek jelmeze jellemzően nem volt olyan szépen és gondosan varrva, mint Majáé…

Boa és vér már volt, az előadásnak vége, hol marad a pofáraesés? Jön az is, itt, az előadás végén, amikor ugye legálissá vált a fényképezés. Szóval én éppen járultam volna beváltani a jogos kattintásaimat, Samuval a karomban, mert épp olyan hangulatában volt, hogy nem akart a nagynénjével maradni, és ahogy evickélem volna kifelé a széksorok közt, beleakadt mindkét lábam a táskám fülébe, így azután a rémisztő pillanat után, amikor tudatosult bennem, hogy már menthetetlenül elzuhanok, a földre is kerültünk. Samunak szerencsére semmi baja nem lett, csak megijedt. Én a térdemet vágtam be nagyon a parkettán, másnapra hatalmas, ronda lila volt az egész. Egy hölgy kedvesen segített felállnunk, leporoltam magunkat, megnyugtattam Samut, aztán beálltunk a fényképező-sorba. Amikor sikerült közelebb jutnunk, megtaláltam végre Maját: az egyik tanársegéd mellett ült, és nagyon örült nekem, amikor meglátott. Szegényt úgy sajnáltam, addig biztos azt hitte, hogy ott sem vagyunk… Lőttem pár képet, aztán újra hátrahúzódtunk, hogy a többiek is fotózhassanak. Sajnos utólag kiderült, hogy elég rosszak lettek a képek, egyet beteszek azért ide mementó gyanánt. A jobb oldalon álló nő Maja tanárnénije, itt épp nem vág kifejezetten kedves arcot, de ahogy már többször írtam korábban, egyébként egy hihetetlenül kedves nő, és ő, meg a tanársegéd is, aki mellett Maja ül, nagyon szeretik Maját.

köszöntöttek ránk, amikor visszatértünk Angliába, amit aztán a ház légterének hőmérséklete alaposan megsínylett. A szigetelés az úgy egészében hiányzik a falszerkezetből, ráadásul az utcai homlokzaton lévőket kivéve az összes ablak szimpla üvegezésű. Nem csoda, hogy a fűtés nem volt képes lépést tartani az idei tél támasztotta igényekkel. Majával szinte sokkolódtunk a hidegtől, főleg, hogy otthon elpuhányosodtunk a 22,5 fokos lakásban. Mivel hőmérőnk nem volt, nem tudhatjuk, hány fok leledzett idebent, érzékeltetésképpen megemlíteném, hogy a gyurmaragasztóval felrakott képek elkezdtek sorban lepotyogni a falakról, aztán például egy korábban, Happy meal menühöz kapott Jégkorszakos műanyagpoháron az elvileg hideg ital betöltésétől elszíneződő figura spontán és konstans módon rózsaszínben pompázott… Még a nappali volt viszonylag a legmelegebb, mert azt órákon keresztül melegítette napközben a besütő nap.

Egy jellemző kép, este: fánkot, valaki?

Ezek után nem csoda, hogy nagy reményekkel tekintettünk egy, a közelben meghirdetett kiadó ház megtekintésére. Hétfő 10 órára beszéltük meg Gavinnel, az ügynökkel. Időben érkeztünk, de az ajtó már nyitva állt. Izgatottan léptem be az ajtón, gyors bemutatkozás, aztán utat engedett nekünk, hogy bejárjuk a házat. Klasszisokkal modernebb, mint a jelen bérleményünk, össze sem lehet hasonlítani! A burkolatok, a nyílászárók, a meglévő berendezési tárgyak, minden. Szép, kulturált és meleg! Még a tengeri kilátásról sem kellene lemondanunk, igaz, nem olyan előnyös szögből, de látszódott abból a házból is. Az egyetlen ellene szóló érv, hogy minden helyisége és közlekedője egy kicsit kisebb a jelenleginél, ami két, mozgékony gyerekkel elég sokat nyom a latban. Előzetesen a telefonban elfelejtettem rákérdezni a kutyára, hogy hozhatunk –e, Gavin a helyszínen nem tudta megmondani, de ígérte, hogy utánakérdez és visszahív. Hazafelé ballagva a helyszűke kontra modernitás dilemmáját őrölgettem magamban, aztán otthon rá kellett jönnöm egy kis rajzolgatás és méricskélés után, hogy a meglévő nappalibútorainkkal az ottani nappali teljesen berendezhetetlen, vagy legalábbis szinte vállalhatatlan kompromisszumokat kellene kötni. A többi szoba szintén problematikusan bútorozható csak be. A helyzetemet aztán Gavin „könnyítette meg” azzal, hogy tojt hívni kutya ügyben, így hát aztán én sem hívtam őt vissza. Aztán hazajött B., csavarintott még egyet a radiátorokon és a kazánon, csatasorba állítottunk egy olajradiátort 19 fokra beállítva a lépcső alján, egy elektromos hősugárzót a gyerekek szobájában, amit éjszakára kapcsolunk be 20 fokra állítva, aztán a tél is enyhült egy kicsit és így már egészen elviselhető lett a hőmérsékletünk. Igaz, a lenti fürdőben még mindig 15 fok van (találtam valami reklámhőmérőt, és azzal lemértem kíváncsiságból), de a többi helyiségben „tombol” a 19-21 fok, amit már egészen jól megszoktunk és viselünk, amiben valószínűleg jótékony szerepe van a korábbi fagyoskodós napoknak.

Landol a gép, Ferihegy, itthon vagyunk, az idő angolos, vártuk, hogy mikor érünk a felhők alá, de mielőtt ez bekövetkezett volna, földet értünk. Samu az utolsó húsz percet igen rosszul tűrte, a többit egész jól, de azért lefárasztott mindkettőnket a két gyerek szórakoztatása. Jó sokáig várunk a csomagokra, a megpakolt kocsi, látjuk, ott áll a szalagnál, csak ember nincs, aki átpakolja… Itthon vagyunk.

View from the bedroom window. Erre ébredtem ma reggel.

Ígértem, hogy beszámolok róla, hát ím.

Szokás szerint utolsó pillanatban indultam itthonról, de hamar lerobogtam az iskoláig (lábbusszal), legalább nem fáztam annyira. Időben érkeztem, és ahogy elhaladtam a terem mellett, megnyugodva konstatáltam, hogy a tanárnő nem az óráját nézegetve sétál fel-alá a teremben, hanem épp két szülővel ül egy asztalnál és beszélgetnek. Az előtérbe lépve láttam, hogy többen is várakoznak, tehát csúszás van, tulajdonképpen számítottam is erre, útközben csak azért izgultam, mert ki tudja, angoléknál hogy van ez, lehet, hogy itt nem szoktak késni, csúszni, és minden óramű pontossággal működik. A bentieken kívül ketten voltak még előttem, ez így összesen félórányi várakozást jelentett a huzatos folyosón, jól jött, hogy alapból kimelegedve érkeztem, tíz perccel később már bőszen fújkáltam az ujjaimat. Olyan volt ott ülni, mintha vizsgára várnék, izgultam, szorult a gyomrom, egyrészt a nyelv miatt, hogy értsem, amit Miss Johnson mond majd, és én is el tudjam mondani, amit szeretnék, másrészt meg azért, hogy vajon mit fogok hallani a lányunk iskolai előmeneteléről.

Örültem, mikor már végre én következtem. Először a tanárnő kérdezett, hogy én mit látok Maján, szeret -e iskolába járni. Elmeséltem, amiket itt már korábban leírtam, hogy igen, szeret, büszke arra, hogy iskolás, nagyon szereti az iskolaruháit, reggelente nem kell győzködni, hogy menjünk iskolába, hanem önként és örömmel indul, csak néha említi, hogy egyedül érzi magát nélkülünk. Aztán a tanárnő mesélte el, hogy Ő mit lát: hogy nem húzódik vissza egy sarokba, hanem odamegy a többiekhez, próbál bekapcsolódni a játékukba, beszél hozzájuk (magyarul :) ), a közös foglalkozásokon figyel, igyekszik csinálni, amit a többiek, és ha épp egyedül van, akkor sem búslakodik, hanem elfoglalja magát: játszik, nézelődik a teremben, ilyesmi. A legizgalmasabb téma persze a nyelv volt, erről azt mondta, hogy az utasításokat egyre jobban megérti (valószínűleg, mert megfelelően hajtja őket végre), köszön, és van pár szó, amit szokott mondani (pl. horse - mi más?), de egyelőre ennyi. Kérdeztem, hogy azzal a kisfiúval összehasonlítva, akiről még szeptemberben, a családi látogatás alkalmával mesélt (Németorszából jöttek, másnap már ment a kisfiú iskolába, soha nem hallott előtte angol szót, de aztán néhány hónap leforgása alatt szépen megtanult angolul), mi a véleménye, hogy halad Maja? Erre azt mondta, hogy szerinte valamivel jobban veszi az akadályt, mint az a fiú, sokkal inkább próbál beilleszkedni a társaságba, nem érte olyan sokként az új környezet, és ez elősegíti azt, hogy gyorsabban haladjon a nyelvtanulással. Elmesélte, hogy szoktak Majának azokról a fényképekről mutogatni, mesélni, amiket bevittünk a londoni kirándulásunk után, ilyenkor mindig egy tanár külön leül Vele. Kérte, hogy ha tudunk, vigyünk további képeket. A másik, amit megbeszéltünk, és egyetértettem, hogy hasznos lenne, hogy minden hétre lenne egy plusz téma Majának, amiből szavakat tanítgatunk Neki itthon. Elsőként a színeket és az öltözködést vetette fel a tanárnő, úgyhogy másnap már el is kezdtük fürdés közben a dolgot: mutattam egy valamilyen színű tárgyat Majának, megmondta magyarul a színt, én megmondtam, hogy hogy mondják angolul, és utána kerestünk a fürdőszobában további olyan színű tárgyakat, Neki kellett rámutatni és mondani immár angolul a színt. Utána még két további színt vettünk hozzá, hasonlóan elővezetve, és a végén mindhárom színt random mutogattuk és mondtuk, ahol csak találtunk belőlük, slusszpoénként egyszer csak Maja rámutatott egy negyedik színre is és azt is megmondta angolul, anélkül, hogy tanultuk volna. Visszatérve a fogadóórára: a tanárnő még azt kérte, hogy hetente-kéthetente üljünk le beszélgetni a heti eseményekről, amit persze én örömmel vettem, mert nagyon is érdekel, mi történik Majával odabent. Ezen alkalmakkor megbeszéljük majd mindig az új témát is. És végül, de nem utolsó sorban felkérettem arra, hogy egy előadást tartsak a gyerekeknek arról, hogy hogyan ünnepeljük Magyarországon a karácsonyt. Jááááááááááááájj!!!! Para-para.

Szóval alapvetően meg vannak elégedve Majával, szeretik, aranyos, kedves, minden rendben van. Hazafelé vegyes érzelmekkel baktattam felfelé a dombra: egyrészt örültem, hogy Majával minden rendben van, másrészt előre izgultam az előadás miatt, harmadrészt bosszankodtam azon, hogy ami fejben, magamban beszélve (végig az odavezető úton) jól ment: a szavak, a nyelvtan, azzal kapcsolatban, amiket el akartam mondani, az ott élesben miért sikerült olyan gyatrán???

a konyhaablakom párkányán, ezt is manuális módban fotóztam, hogy gyakoroljak.

a fényképezőgépemmel a manuális módot próbálgatni, egy, a fényképezésben jártas barátnőm első útmutatásai alapján. Mert mégsem járja, hogy másfél éve van egy szuper gépem, de csak bután kattogtatom, mint egy akármilyen digitális fényképezőgépet, holott ő ennél sokkal többre hivatott.

Első áldozatommal, akire ma lövöldöztem, tegnapelőtt futottam össze főzés közben, és megadta azt a végső seggberúgást lökést, hogy gyakorolni kezdjek, mert olyan szép volt, hogy feltétlenül fotóra kívánkozott, méghozzá valami igazán igényesen elkészített képre. Hát nem mondom, hogy így elsőre fel tudtam nőni a feladathoz, és sikerült volna olyan képet készítenem, amilyennek elképzeltem a fotót magamban, de egyelőre megelégedtem azzal is, ha többé-kevésbé éles és nem sárga, nem kék, nem zöld. Íme:

Na jó, most, hogy pár óra elteltével újra elővettem, hogy ide betegyem, látom, hogy kék. Basszus.

Csak annyi történt, hogy az iskola felé sétálva az arra cirkáló szelektívhulladék-gyűjtő teherautó platóján szortírozó fickót megkérdeztem, hogy a tejes palackot betehetem -e a szelektíves dobozba vagy sem, de mikor hazaértünk és a garázsajtóval bíbelődtem, hallottam, hogy egy autó dudál, hátranéztem, hát a szelektíves teherautó volt, és elhaladtukban a teljes háromtagú személyzet bőszen integetett nekem a vezetőfülkéből. Vidám pillanat volt.

Maja ezzel a Mikulás dologgal, ismét megkérdezte, hogy kitaláltam -e már, mit kérek. Mivel épp egy fárasztó nap végén voltunk, azt mondtam, én pár napot kérek a Miulástól a találó nevű helyi Big Sleep Hotelban, ahol a svédasztalos reggeli békés elfogyasztása után visszavonszolhatom magam az ágyba egy könyvvel vagy újsággal, olvashatok és szundíthatok ebédig és így tovább. Erre Maja:

- Ekkora dolog nem fér bele a Mikulás zsákjába!

(Szóval maradjunk a sütőpornál...)

Ha már Maja szöveg. Ma ebdnél rákérdezett:

-Anya, a csirke gyümölcs, ugye?

-Nem, a csirke egy állat.

-De hát meg van főzve!

(???)

-Igen azokat az állatokat, amiket megeszünk, előtte meg szoktuk főzni.

-Á, azért, hogy ne kotkodácsoljon a gyomrunkban, ugye?

Hát ezért, ha valaki még nem tudta volna.

És ha már kaja téma, egy jellemző kép Majáról - felnőttkorában tuti, hogy valami közösségszervezéssel kapcsolatos munkája lesz:

amikor a múltkori ítéletidőt okozó felhőrendszer elhagyta a várost - persze képen nem jön át annyira a drámai hangulat, valamint a villanyvezetékek is bezavarnak, de azért próbálkoztam:

Sötétedéskor még maradt egy "kisebbfajta" pamacs az égen, jobbra fent a Vénusz, a kép alján az utcánk, a házak és a város fényei fölött kevésbé párás időben látszódni szokott a tenger egy sávja is.

piszkosul, lecsapott az óceáni éghajlat, vagy mi. 6 fok, hideg eső, orkánszerű szél, nem tudtam utánanézni, de reggel minimum 100 km/h-s lökések lehettek, de inkább még erősebbek. Egy pillanat alatt csonttá fagyott az esernyőt tartó kezem, amikor Majáért mentünk az iskolába. Kocsival, ameddig csak lehet, a sulitól két perc sétára találtam parkolóhelyet. Szétáztam, mire kiállítottam magunkat menetkészre a kocsiból, és amint kinyitottam az ernyőt, a szél abba is belekapaszkodott és csavarta ki a kezemből, de én szorítottam elszántan.

Lehet, hogy rosszul ítéltem meg, de úgy tűnt, elég kevés szülő ácsorog az udvaron. Talán sokan inkább el sem indultak reggel. Maját nadrágban küldtem ma iskolába, a téli kabát is rajta volt, de így is fázott szegény (persze, mert magától nem húzta össze a zippzárt, én meg nem tudtam neki segíteni, mert egyik kezemben ernyő, a másikkal Samut tartottam a kendőben (Őt is inkább így vittem, mint babakocsiban, mert így nem ázott, nem fázott). Útközben elmesélte, hogy ma nem ment ki az udvarra, mert nem mert. Megnyugtattam, hogy jól tette, hogy inkább bent maradt, és közben magamban azon csodálkoztam, hogy voltak egyáltalán olyanok, aki kimerészkedtek. Mindhárman vörös arccal szálltunk be a kocsiba, nekem két percig még melengetnem kellet a kezem, hogy tudjak vezetni.

Itthon a fűtőrendszer küzd, hogy szinten tartsa a hőmérsékletet, inkább kevesebb mint több sikerrel, hiába, a hiányos szigetelés és az elavult nyílászárók megteszik a magukét… Fektetés után hiába ténykedtem, pakoltam, nem tudtam átmelegedni, úgyhogy gyakran odaállok egy-egy radiátor fölé, a kezemet dörzsölgetve, mint valami hajléktalan egy hordótűznél.

Most már oszolnak a felhők, kezd világosodni. Remélem, nem marad sokáig ez a borzalmas idő!