Még az is lehet Samuból, jelenlegi termetét tekintve… De most arról akartam írni, ahogy a játékokba próbál beállni, pont úgy, mint ahogy az évekkel idősebb ovis, iskolás gyerekek: szerényen áll a játék peremén: figyel, utánoz, és mosolyog, remélve, hogy beveszik őt is a „nagyok”. 

Majával rendszeres játékunk a fürdésnél, hogy Ő van két kisebb, én egy nagy műanyag békával, én vagyok az anyukabéka, ő pedig a két gyerekbéka (micsoda valóságtól elrugaszkodott játék….), ezek néha szólongatják az anyukájukat vagy táncolnak a játék során, és olyankor Samu is, kezében egy békával lelkesen „Aúúú!”(anyu)-zik, illetve békát táncoltat és az arca csak úgy ragyog az örömtől és a büszkeségtől, hogy akkor most Ő is részt vesz.

Ma Hamupipőkét játszottunk (Maja beválasztott: válogathatta a gyöngyfűző lepkéit a készlet betűs kockái közül, aztán vasalnia is kellett egy műanyag majomházikóval…), szokás szerint a történet nem ért véget az esküvővel, a királyfinak (=én) be kellett vonulnia a palotába a nővel, akit megnyert magának és aztán álomra kellett hajtania a fejét, „mert már nagyon besötétedett”. És akkor én leheveredtem a földre egy díszpárnával a fejem alatt és hangos horkolásba fogtam. Ezt a kínálkozó alkalmat ragadta meg Samu, levetette magát mellém és pont olyan hangot adott, mint akinek egy popcorn héj ragadt a torkán. (lehet, hogy nem is horkolt, hanem csak azt mondta: strucc???) Aztán reggel, amikor Hamupipőke reggelit készített hites urának és melléült a pelenkázó tövébe, Samu is odaült a sor végére egy tányérral és egy pohárral, és lelkesen műette a műételeket.

Bújócskázunk. Számolásnál Ő is a szemére szorítja a tenyerét, vastag kis ujjai szétfeszülnek, mert nagyon koncentrál, és mondja: „egy”. Aztán keres és örül, ha megtalálnak engem vagy megtaláljuk Maját.