7:20, csörög a telefon ébresztője, de tulajdonképp már öt perce hallgatom, ahogy a gyerekek dzsemboriznak a túlsó szobában. Felébredtek, és elvannak. Jó gyerekek. Nem is megyek be, inkább leosonok reggelit készíteni, kihasználom, hogy anyázás és nadrágráncigálás és az ön-és közveszélyes mutatványok megakadályozása nélkül tehetem ezt meg. Meg is lepődnek, hogy készen várja őket a kaja az asztalon, amikor aztán már közösen levonulunk. A nyugodt reggel a szokásos reggeli rohanássá eszkalálódik, én nem tudom, ezt hogy lehetne elkerülni, valahogy mindig ez lesz a vége. Majával suliba le, be, ügyeskedik, bemegy, elvegyül, én meg még váltok pár szót az egyik anyukával, aztán hazaindulok az eleredő esőben. Otthon B-vel főzünk, sütünk, Samut terelünk, ajándékot csomagolok, Samut elhárítok a pengétől, celluxtépőtől…. Majdnem elkészül a kaja, mire indulni kell háznézőbe. Gyors hajmosás, Z. épp hazaér, Samut átpasszoljuk, átrobogunk, csak pár percet késünk. Bár az előzmények után már nem sok jót vártunk attól a háztól, de jaaaaj, teljesen beleszerettem! Kicsit vidékies, de mégis modern hangulat, pont az én ízlésem. Szép a szőnyeg, szép a konyhabútor, kulturált a mosógép helye (nem ám egy omladozó tégla épülettoldalék, félig linóleum, félig csupasz beton, mállott sarkú forgácslap lerakóval, udvarra nyíló ajtóval, mint az egyik múltkori házban…) A kert sík, félig kövezett, félig füves, minden nyílászáró duplaüveges, semmi penész, kedves az utca, ahol áll, minden tuti lenne, de sajnos kicsi. Előszoba nuku, de még olyan kis kabáttároló előtér sincs, ami a legtöbb itteni házban (cloakroomnak csúfolják…) Keskenyebb a lépcső, kisebbek a szobák, a közlekedőterek épp akkorák, amennyi a közlekedéshez kell, semmi extra joker tér, ahova egy porszívót, cipőhúzó padot, szennyestartót, vasalódeszkát el lehet suvasztani. Szóval erről fájó szívvel le kell mondanunk.

Itthon befejezem a főzeléket, eszünk, kicsit ülünk utána a romok felett és 2 előtt 10 perccel észbekapunk, hogy indulni kell B-nek dolgozni. Leviszi magát, én meg visszahozom a kocsit. Marad negyed óra üresjáratom, mialatt rehidratálok, szurkolok, hogy elálljon az eső és azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha ezt a negyed órát átcsaphatnám a következő hazatérésem utánra. Elindulok Majáért (futva, mert nekem egyedül is sikerül késve indulnom…), szerencsére épp nem esik, de Maja esőkabátja és nekem egy ernyő ott lapul a válltáskában. Már az iskolaudvaron elő is kerülnek az esőelhárító eszközök. Maját lelkesítem, gyorsabb iramra sarkallom, hogy legyen még időnk Z-t felköszönteni a születésnapján. Jó időben haza is érünk, gyorsan előkészítjük a tortát, Maja aláírja a lapot, Samu kontárkodik. Szólunk Z-nek, hogy jelenjen meg az étkezőben, énekelünk, gyertyafújás, ajándékozás, Z. örül a torta is finom lett, csak a lap száradt ki kissé, hiába, a 8-10 perc helyett 17-et töltött a sütőben, mert én a Samuval súlyosbított ajándékcsomagolás közepette bennfelejtettem. Szerencsére nem égett meg, csak kiszáradt. Akkor fejezzük be a tortaevést, amikorra az indulást terveztem, és még hátra az öltözés (mindenkinek), kocsiba lekászálódás. Összesen 4 percünk marad leautózni, beparkolni, a terembe érni a második fogadóórára. Nyilván nem sikerül, és még jól el is ázunk a szakadó esőben. Miss Johnson megértő, látván hogy egyedül szívok a két kicsivel, de közben tudom, hogy ez ugye nem annyira Vele, mint a többiekkel való kiszúrás, tőlük kéne elnézést kérnem, amiért miattam csúszásba kerül az időbeosztás. Hogy bűntudatomat csitítsam, arra gondolok, hogy az első fogadóórán én vártam 40 percet a csúszás miatt, mindenféle berzenkedés nélkül, csak mert úgyis számítottam rá, hogy ez már csak így megy a fogadóórákon.

Majáról csupa jót mond a tanárnő, hogy egyre jobban beilleszkedik, egyre többmindent ért, néha mond is valamit, és akkor az nagy esemény az osztályban, a gyerekek lelkesen figyelik, ahogy lassan megtanulja a nyelvüket egy ilyen idegen kislány. Nagyon barátkozós, vannak is barátai, kedves, problémamentes gyerek. Minden nap foglalkoznak Vele külön is, sőt jön majd Hozzá egy speciális tanár is, hetente egyszer, aki kifejezetten ilyen gyerekekkel foglalkozik, akiknek az angol a második nyelvük. Magyarul egy angoltanár. Amíg mi beszélgetünk, Maja körbevezeti Samut a teremben, mutogatja, mi az, ami az övé, mi az, amit ő csinált, és mi az, ami Samunak érdekes. Miss Johnsonnak persze nagyon tetszik a dolog. Megbeszélünk két olyan témát is, ami néha aggaszt Majával kapcsolatban: hogy nem érti a számok egymásutániságának logikáját és hogy sokszor képtelen koncentrálni. Ő azt mondja, korának megfelelő a szintje ezekben a dolgokban. Elbúcsúzunk, még kapok egy köteg wow voucher-t, célzásképpen, illetve konkrétan meg is kér, hogy írjak többet belőlük, hogy ebből is tájékozódhassanak Maja dolgairól, ő maga ugyanis nem tudja még elmesélni, ugyebár. Hjajj, igy is alig győzöm az iramot az iskolai feladatokkal. De majd összeszedem magam, az a minimum, hogy segítem a munkájukat, ha már ilyen klasszul foglalkoznak odabent Majával.

Újra kapunk egy adag vizet a ruhánkra/ba, bevágódunk a kocsiba, és irány a doki. Negyed órás késéssel érkezünk, egész jó, az előzmények tekintetében. Letelepszünk, a kisgyerekes anyukákat sebtiben számba véve lelkileg felkészülök a hosszú várakozásra. De kellemes meglepetésként öt perc múlva minket hívnak. Úgy tűnik, szerencsés módon csak annyit késtünk, mint amennyit a rendelés is csúszott (itt időpontra hívnak mindenkit). Samu szerintem sejt valamit, hogy itt egyszer már megjárta, mert nyüsszögve, belém kapaszkodva jön csak be a kezelőbe. Nála jobban csak Maja izgul. Szerencsére hamar letudjuk az egészet, Samu is hamar megnyugszik. A rendelő a vonatállomáson van, úgyhogy az izgalmak levezetéseképpen hagyom Őket kicsit rohangálni a csarnokban, megvárunk egy bejövő és egy induló vonatot, aztán hazaindulunk. Itthon vacsora, aztán a cudar időjárásra való tekintettel levisszük Z-t a munkahelyére. Épp visszaérünk mese előtt valamivel, az a „valami” pedig el is megy egy kis csevejre a szomszédasszonnyal. Mese, aztán jöhet is a fürdés, fekvés. Fél kilencre alszik a banda. Harapok egy kis szendvicset, aztán nekiállok befejezni másnapra Maja Angelina balerina jelmezét, a szalag már kész, a farok is (a kifordításával megküzdöttem, MacGyveri feladat volt, élvezte a kis agytornát), még a fülek vannak hátra. Épp csak kiszabni van időm, aztán indulnom is kell B-ért, hogy elhozzam a munkából. (közben hazaért Z., nem hagytam egyedül a gyerekeket a házban!) Magammal viszem a füleket, tűt, cérnát, és békésen elvarrogatok a kórház előtt a kocsiban. Itthon már csak bele kell ragasztani a rózsaszínjét. Rápróbálom a hajpántra (nem halpánt!), tök jól sikerült, elégedett vagyok. Ezzel végül jól is zárulna a nap, csak aztán konstatálom, hogy másnap reggel Z. és B. is nyolcig bezárólag elhagyják a házat, így fél kilencre nekem egyedül kell kiállítanom Maját a jelmezébe, Samut motorkész állapotba, mellesleg magamat is utcaképesre, és így, édeshármasban lesétálni az iskolához…