Ígértem, hogy beszámolok róla, hát ím.

Szokás szerint utolsó pillanatban indultam itthonról, de hamar lerobogtam az iskoláig (lábbusszal), legalább nem fáztam annyira. Időben érkeztem, és ahogy elhaladtam a terem mellett, megnyugodva konstatáltam, hogy a tanárnő nem az óráját nézegetve sétál fel-alá a teremben, hanem épp két szülővel ül egy asztalnál és beszélgetnek. Az előtérbe lépve láttam, hogy többen is várakoznak, tehát csúszás van, tulajdonképpen számítottam is erre, útközben csak azért izgultam, mert ki tudja, angoléknál hogy van ez, lehet, hogy itt nem szoktak késni, csúszni, és minden óramű pontossággal működik. A bentieken kívül ketten voltak még előttem, ez így összesen félórányi várakozást jelentett a huzatos folyosón, jól jött, hogy alapból kimelegedve érkeztem, tíz perccel később már bőszen fújkáltam az ujjaimat. Olyan volt ott ülni, mintha vizsgára várnék, izgultam, szorult a gyomrom, egyrészt a nyelv miatt, hogy értsem, amit Miss Johnson mond majd, és én is el tudjam mondani, amit szeretnék, másrészt meg azért, hogy vajon mit fogok hallani a lányunk iskolai előmeneteléről.

Örültem, mikor már végre én következtem. Először a tanárnő kérdezett, hogy én mit látok Maján, szeret -e iskolába járni. Elmeséltem, amiket itt már korábban leírtam, hogy igen, szeret, büszke arra, hogy iskolás, nagyon szereti az iskolaruháit, reggelente nem kell győzködni, hogy menjünk iskolába, hanem önként és örömmel indul, csak néha említi, hogy egyedül érzi magát nélkülünk. Aztán a tanárnő mesélte el, hogy Ő mit lát: hogy nem húzódik vissza egy sarokba, hanem odamegy a többiekhez, próbál bekapcsolódni a játékukba, beszél hozzájuk (magyarul :) ), a közös foglalkozásokon figyel, igyekszik csinálni, amit a többiek, és ha épp egyedül van, akkor sem búslakodik, hanem elfoglalja magát: játszik, nézelődik a teremben, ilyesmi. A legizgalmasabb téma persze a nyelv volt, erről azt mondta, hogy az utasításokat egyre jobban megérti (valószínűleg, mert megfelelően hajtja őket végre), köszön, és van pár szó, amit szokott mondani (pl. horse - mi más?), de egyelőre ennyi. Kérdeztem, hogy azzal a kisfiúval összehasonlítva, akiről még szeptemberben, a családi látogatás alkalmával mesélt (Németorszából jöttek, másnap már ment a kisfiú iskolába, soha nem hallott előtte angol szót, de aztán néhány hónap leforgása alatt szépen megtanult angolul), mi a véleménye, hogy halad Maja? Erre azt mondta, hogy szerinte valamivel jobban veszi az akadályt, mint az a fiú, sokkal inkább próbál beilleszkedni a társaságba, nem érte olyan sokként az új környezet, és ez elősegíti azt, hogy gyorsabban haladjon a nyelvtanulással. Elmesélte, hogy szoktak Majának azokról a fényképekről mutogatni, mesélni, amiket bevittünk a londoni kirándulásunk után, ilyenkor mindig egy tanár külön leül Vele. Kérte, hogy ha tudunk, vigyünk további képeket. A másik, amit megbeszéltünk, és egyetértettem, hogy hasznos lenne, hogy minden hétre lenne egy plusz téma Majának, amiből szavakat tanítgatunk Neki itthon. Elsőként a színeket és az öltözködést vetette fel a tanárnő, úgyhogy másnap már el is kezdtük fürdés közben a dolgot: mutattam egy valamilyen színű tárgyat Majának, megmondta magyarul a színt, én megmondtam, hogy hogy mondják angolul, és utána kerestünk a fürdőszobában további olyan színű tárgyakat, Neki kellett rámutatni és mondani immár angolul a színt. Utána még két további színt vettünk hozzá, hasonlóan elővezetve, és a végén mindhárom színt random mutogattuk és mondtuk, ahol csak találtunk belőlük, slusszpoénként egyszer csak Maja rámutatott egy negyedik színre is és azt is megmondta angolul, anélkül, hogy tanultuk volna. Visszatérve a fogadóórára: a tanárnő még azt kérte, hogy hetente-kéthetente üljünk le beszélgetni a heti eseményekről, amit persze én örömmel vettem, mert nagyon is érdekel, mi történik Majával odabent. Ezen alkalmakkor megbeszéljük majd mindig az új témát is. És végül, de nem utolsó sorban felkérettem arra, hogy egy előadást tartsak a gyerekeknek arról, hogy hogyan ünnepeljük Magyarországon a karácsonyt. Jááááááááááááájj!!!! Para-para.

Szóval alapvetően meg vannak elégedve Majával, szeretik, aranyos, kedves, minden rendben van. Hazafelé vegyes érzelmekkel baktattam felfelé a dombra: egyrészt örültem, hogy Majával minden rendben van, másrészt előre izgultam az előadás miatt, harmadrészt bosszankodtam azon, hogy ami fejben, magamban beszélve (végig az odavezető úton) jól ment: a szavak, a nyelvtan, azzal kapcsolatban, amiket el akartam mondani, az ott élesben miért sikerült olyan gyatrán???