Ilyen, erőszakos hangzatú dolgok kísérték az amúgy természetéből fakadóan békés eseményt, Majáék betlehemes ének előadását. A hírlevél mellé csatolt kis papírkán tudatták velem, hogy Maja csillag lesz, ennek megfelelően fehér pólót és fehér rövidnadrágot kérnek Neki, „golden tinsel”-lel dekorálva. Megnéztük neten, mi a nyavaja az a „tinsel”. A keresés eredménye: értéktelen aranydísz. Hát jó, akkor biztos flitterre gondolnak. Egy helyben kapott agyvérzés után, ahogy elképzeltem, ahogy varrogatjuk felfelé egyesével a kb. száz flittert, azon kezdtem gondolkodni, hogy a flitter még hagyján, de honnan a túróból szerzek december közepén fehér rövidnadrágot, ha alapból nincs itthon??? (Majának ezen a nyáron épp nem volt fehér rövidnadrágja…) Pár nappal később nyakamba vettem a belvárost a két gyerekkel és a húgommal, hogy beszerezzük a hozzávalókat. Nadrágot nem találtunk. Flitterért a kézimunka boltba zarándokoltam, de aztán gyanús volt, hogy a dobozára „sequin” van írva. Lehet, hogy a pénztáros kicsit hülyének nézett, mikor megkérdeztem, hogy ez „tinsel” –e? Nem, mondta, ez sequin (nem látja? Rá van írva!!!). Akkor nekiszegeztem a kérdést, hogy ez esetben mi az a tinsel? Elkezdte magyarázni, hogy az olyan hosszú izé, hamar rájöttem, hogy az egyik „kedvenc” karácsonyi díszemről, a boáról van szó (a másik az az irizáló zöld, szivar alakú üvegdísz). Kicsit megkönnyebbültem, mondván hogy a boát egyszerűbb lesz felvarrni a ruhára. Hát ez a megkönnyebbülés egészen addig tartott, míg el nem kezdtük felvarrni: izeg-zizeg a sok arany szál, folyton útban vannak, káprázik tőle az ember szeme, háromszor megszúrja az ember az ujját, mire eltalálja, hogy hol bukkant ki a tű a sok arany szál között, amik a lefelé szúráskor meg betüremkednek a cérnahurok alá, minden öltésnél ki kell őket húzkodni, hát szóval…. Ha lesz egyszer fordított nap az iskolában, tuti bedobom ötletként, hogy a tanárok varrjanak fel pár méter boát egy ruhadarabra. Arról még nem ejtettem szót, hogy honnan lett végül nadrágunk. Eszembe jutott, hogy egyszer, még szeptember táján anyósom véletlenül Samu nadrágját adta Majára, aki ezt annyira nem vette észre, hogy mikor hazaértem, és szembesítettem vele, hogy a Samu nadrágja van rajta, tiltakozott, hogy nem, ez a sajátja. Ezen felbátorodva áttúrtam Samu nyári nadrágkészletét is, és igen, találtam egy fehér rövidet közte! Tartottunk egy gyors próbát, jó volt a nadrág, lehet, hogy egy teljes napra már szűk lenne, de arra a fél órára pont jó lesz. Jövő nyáron újra felveheti Samu, és még csak nem is lesz ciki, hogy tavalyi „modell”, mert a boával feldobva kutya észre nem veszi (hogy tavalyi…)

Egy szó mint száz, elkészült a jelmez, ezúton is ezer hála a húgomnak, aki hősiesen varrt velem, megfelezve a felvarrandó centimétereimet. Szatyorban, felcímkézve, határidőre ott lógott az iskolai fogason.

Eljött az előadás napja is, a nagyobbik táskámba pakoltam: fényképezőgép, kamera, Samunak kaja, innivaló, hogy sakkban tudjam tartani az előadás idejére. Mindenki csinosban, kicsit persze késve a tervezett induláshoz képest, épp csak hogy kicsit szaporázni kelljen. Már majdnem a sulinál voltunk, amikor eleredt az orrom vére. Váratlan és gonosz húzása a sorsnak, nálam az orrvérzés majdhogynem terhestünet, mert nem szokott vérezni, terhesen viszont nagyon sokszor. Ezzel borult az amúgy is nehezen kivitelezhető elképzelésem arról, hogy hogyan oldhatjuk meg, hogy film is, fénykép is legyen az eseményről és közben Samu se rohanjon be a gyerekek közé. Fél kézzel nem lehet fényképezőgépet állítgatni… Azért még bíztam a dolgok jobbra fordulásában, és amikor beültem Samuval a nézőtérre, a székem hátuljára lógattam a gépet. Z. hátul, a cuccaink mellett állt, az élesített kamerával. Ekkor előállt egy nő, és megkért mindenkit, hogy 1.: kapcsolja ki a telefonját, 2.: tegye el a fényképezőgépet, kamerát, és majd a műsor végén lehet csinálni pár képet a gyerekekről. Hát, erről ennyit, probléma megoldva. Intettem Z-nek, hogy akkor akár oda is ülhet mellénk. Elkezdődött az előadás. A gyerekek iszonyú aranyosak voltak, Z-vel próbáltunk nem sírni, mint valami 80 éves mamókák az unokájuk esküvőjén. Sajnos Maját nem láttuk sehol, pedig nagyon nyújtogattuk a nyakunkat, de reméltük, hogy Ő is énekel és tapsol és kart lenget a többiekkel. És hát nem azért, de a többiek jelmeze jellemzően nem volt olyan szépen és gondosan varrva, mint Majáé…

Boa és vér már volt, az előadásnak vége, hol marad a pofáraesés? Jön az is, itt, az előadás végén, amikor ugye legálissá vált a fényképezés. Szóval én éppen járultam volna beváltani a jogos kattintásaimat, Samuval a karomban, mert épp olyan hangulatában volt, hogy nem akart a nagynénjével maradni, és ahogy evickélem volna kifelé a széksorok közt, beleakadt mindkét lábam a táskám fülébe, így azután a rémisztő pillanat után, amikor tudatosult bennem, hogy már menthetetlenül elzuhanok, a földre is kerültünk. Samunak szerencsére semmi baja nem lett, csak megijedt. Én a térdemet vágtam be nagyon a parkettán, másnapra hatalmas, ronda lila volt az egész. Egy hölgy kedvesen segített felállnunk, leporoltam magunkat, megnyugtattam Samut, aztán beálltunk a fényképező-sorba. Amikor sikerült közelebb jutnunk, megtaláltam végre Maját: az egyik tanársegéd mellett ült, és nagyon örült nekem, amikor meglátott. Szegényt úgy sajnáltam, addig biztos azt hitte, hogy ott sem vagyunk… Lőttem pár képet, aztán újra hátrahúzódtunk, hogy a többiek is fotózhassanak. Sajnos utólag kiderült, hogy elég rosszak lettek a képek, egyet beteszek azért ide mementó gyanánt. A jobb oldalon álló nő Maja tanárnénije, itt épp nem vág kifejezetten kedves arcot, de ahogy már többször írtam korábban, egyébként egy hihetetlenül kedves nő, és ő, meg a tanársegéd is, aki mellett Maja ül, nagyon szeretik Maját.