A napokban egyik este felmentem az emeletre a két gyerekkel, hogy megkezdjük az esti rutint a fürdéssel. Amíg csobogott a víz, én nekiálltam megvívni legfőbb szélmalomharcom soron következő csatáját a ruhakupacokkal. A gyerekek aranyosan elfoglalták magukat/egymást. Azt is hallottam, hogy Maja valamit szervezkedni kezd, valamit susog Samunak és bevonulnak a fürdőbe. Nem sokkal később szomorkás hüppögésre léptem be. Maja a vécén ült elkámpicsorodott fejjel. Kérdezem Tőle: „mi a baj, Májusom?” Erre Ő: „beleestem a vécébe”, brühühühü! Máskor minden bizonnyal menthetetlenül elröhögtem volna magam egy ilyen bejelentésen, de szegény annyira sajnálnivaló volt ott a pöttyös vécédeszkán, hogy szerencsére ezúttal elmaradt a nevetés. Utána elmondta, hogy azt találta ki, hogy lepjenek meg engem Samuval, és gyorsan vetkőzzenek le fürdéshez. Maja úgy szokta, hogy vetkőzés után, kádba lépés előtt pisil egyet. Ebben a stádiumban volt, amikor a terv megvalósítása azt kívánta, hogy segítsen Samuról leráncigálni a pólót, és eközben elvesztette az egyensúlyát és tényleg belepottyant a csészébe. Na, ekkor már nem csak sajnáltam, hanem meg is voltam hatódva, hogy ilyen aranyos, hogy meg akart lepni, szegény, hogy pont eközben éri baleset! Egyébként a méltóságán esett csorbán kívül nem lett semmi baja, kicsit megütötte az oldalát. Befejeztem Samu vetkőztetését, beültek a kádba, rajzolgattak, elvoltak, eltelt kb. 10 perc, mire Maja rám néz, és a Sorsnak szánt szemrehányó tekintettel közli: „beleestem a vécébe”! Szegénykém, tényleg nagyon megviselte a kis lelkét ez a dolog! Utána megkért, hogy rajzoljam le, ahogy én(!) beleesek a vécébe, utána azt, ahogy Apa beleesik, aztán ahogy Samu, ahogy Z. és ahogy ő. Nem tudom, miért választotta a trauma feldolgozásának ezt az elég érdekes, grafikai-vizuális jellegű módozatát, de természetesen teljesítettem a kérést.

Hát íme, így esünk mi a vécébe (a pöttyöket Maja rajzolta utólag minden egyes csészére):