Hogy igent mondtunk egy másik bérleményre. Július elején költözünk. Egy hatalmas ház földszintje és szuterénje lesz majd a miénk, tágas terekkel, vastag, puha szőnyeggel, működő nyílászárókkal, penészmentes falakkal, (továbbra is) tengeri kilátással, garázs nélkül. A hátrányai (továbbá): hogy Maját ezentúl kocsival kell suliba hurcolni, és játszótér sincs olyan közel, mint eddig. Szóval azért szorul kicsit a gyomrom, hogy jól döntöttünk -e, és persze kezdődik a már-már szokásos para: el fogunk férni? Mármint a cuccaink... Talán ha lett volna több időnk gondolkodni, jobban átrágjuk a témát, de nem volt, mert ott csápolt "mögöttünk" a másik komoly érdeklődő, aki csak a mi válaszunkat várta, hogy igen vagy nem, mert ha mi nem, akkor ő igen. Hát, meglátjuk, fogjuk -e szeretni vagy sem. Egy évet biztosan kibírunk ebben is, és ha nem jön be, továbbállunk, a végén egészen rutinos költözők leszünk.

Amúgy nagyon tetszetős kis lak, igazi angol hangulattal, amihez én ragaszkodtam: sok nagyon szép állapotú, olcsón kivehető ingatlan került már a szemünk elé, amik a "harbourban", azaz város nyugati nyúlványának új építésű, társasházas kerületében leledzettek, de én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy amíg Angliában lakunk, addig márpedig én tégla falakat, vastag, kacskaringós törzsű kúszónövényeket, cirkalmas kilincseket, piros, kék és fekete bejárati ajtókat, kovácsoltvas kertkapukat akarok látni magam körül. Az új lakásunk bejárata kék.