Bár azért kicsit reménykedtem, hogy talán mégsem... Samu múlt pénteken két és fél éves lett, és ennek megfelelően elkezdte az ilyen korú gyerekek szüleinek életét megkeserítő esti műsort. Az eddig gond nélkül, példásan lefekvő gyerekem, aki üdítő könnyebbséget jelentett Maja mellett, most tovább cifrázza az estéimet. Igaz, hogy a pizsifelvételig eddig is el kellett valahogy jutni, a sarokban bújkálós nem-akarok-fürdeni és a törölközőben rohangálós nem-akarok-pelust-pizsit-venni szánszokon keresztül, de ha egyszer sikerült belepréselni az aktuális kedvenc kockás-autós, dínós vagy hajós pizsibe, akkor beletörődött a sorsába, bebújt az ágyba, megitta a "tápját" (tej, cumisüvegből), befordult és aludt, ajtó rázár, reggelig nem hallottunk felőle. Legfeljebb azt szabta meg, hogy ki az aznapi kijelölt személy, aki a tápot leszállítja. Most meg... Meseolvasás, néha éneklés, még egy kis táp, jajj, szárítsd még meg a hajamat, hagyd kicsit nyitva az ajtót, stb., stb., stb., és ezek után még vagy fél órát nyomja a sódert, mire elalszik. Kísértetiesen emlékeztet a nővérére, annyi különbséggel, hogy az már két év két hónaposan elkezdte ezt. Hajjh. Csak az vígasztal, hogy minden "jónak" is vége szakad egyszer. Eljön az idő, mikor már nem kell a mese, nem kell az ének, nem kell a fény, nem fél a sötétben. (Csak tévézik...)