Mindig az első poszt a legnehezebb a kihagyások után, tudom. Mert az ember egyszer kihagy, és onnantól csak gyűlnek az írnivalók, ami egyre termetesebb akadályként tornyosul a friss történések elbeszélése elé, mondván az időrendiség azt kívánja, hogy mielőtt azt publikálom, ezeket kell letudni. Aztán sorban adódnak a néhai frissek a torlaszhoz, míg a közlendők halmaza olyan bénító méretet nem ölt, hogy kísérletet sem merek tenni a feldolgozására. Aztán eljön a pillanat, amikor elhatározom, folytatom, amivel folytatom, talán elvész pár hét, hónap a krónikából, de nem növelem tovább a kupacot, inkább kikerülöm, hátrahagyom, talán néha visszanyúlok, csipegetek a fontosabbjából. Ez a pillanat most jött el (újra), mementóként pedig idemásolom az utolsó, félbemaradt, egész mostanáig vázlatként tengődő posztot. Anno 2011. 06. 30.

Megint egy évvel...

és ez már a második itt Angliában. Tulajdonképpen ez egyben az ittlétünk évfordulója is, tavaly, két nappal a 30. születésnapom előtt ültünk fel a repülőre a két gyerek és Anyukám társaságában, a gép gyomrában azzal a grammra kiszámolt 52 kilónyi holmival, amit sok fejtörés, méricskélés, és egy számításokkal telefirkált újságlap asszisztenciája mellett számtalan átpakolás után a legfontosabbnak ítéltem az új életünk elkezdéséhez (és a régi folytatásához). Egy véletlen folytán majdnem az évforduló napján ismét a repülő ablakából tekintettem le a legelők és szántóföldek facsoportokkal szegélyezett tarkaságára, és visszagondoltam arra az egy évvel korábbi pillanatra, felidéződtek azok az érzések, amiket akkor éreztem: befogad majd minket ez a föld? Jó lesz itt nekünk? Normálisak vagyunk egyáltalán? Elhoztam a fényképezőgép töltőjét?