csoportba került Samu a nursery-ben. Egy igen puccos elitiskola bébirészlegét választottuk számára, heti két délelőttre ezt még épp ki tudjuk fizetni, többet aligha, de nem is akarnám rögtön három (vagy több) nappal terhelni a lelkivilágát, az intézményesedés alapból is kisebbfajta sokk a legtöbb kisgyerek számára, nemhogy olyan környezetben, ahol a nemrégiben elsajátított és számára óriási minőségi előrelépést jelentő kommunikációs készség hirtelen csődöt mond, és kezdheti újra elölről az egészet. Tulajdonképpen főleg ez a szempont volt az, ami alapján az "elit" bölcsi mellett döntöttünk: hogy itt három nevelő van 10 gyerekkel, így jut elegendő figyelem és szabad kapacitás az olyan "hátrányos helyzetűek" számára, mint Samu. A másik, ami megtetszett a helyben, hogy van napirendjük a gyerekeknek, ami az itteni intézményekről nem mindig mondható el. Hétfő és csütörtök az Ő napja, hétfőn erdei iskola és számítástechnika foglalkozások vannak (utóbbira mondjuk kíváncsi lennék, hogy mit takar egy 2,5 éves esetében, mindenesetre láttam a termet, vannak gépek...), csütörtökön pedig zene.

Egy beszolktató nappal kezdtünk két hete csütörtökön, Samu elvolt, bár főleg velem játszott, hiába igyekeztem néha a háttérbe húzódni, vagy "véletlenül" kint maradni a termen kívül. A legjobban az jött be Neki, amikor kimentünk az udvarra, és ott voltak lábbal hajtható nagy, műanyag autók. A kékbe bevette magát, és jóformán ki sem jött belőle egész idő alatt. Kissé szerencsétlen módon kifogtunk egy tűzriadó próbát, egyszer csak elkezdett visítani a sziréna, automatikusan becsukódtak a teremajtók (bár felnőtt által kinyithatóak maradtak a terem elhagyása céljából). A nevelőkkel együtt próbáltuk kiterelni az ijedségtől teljesen leblokkolt, síró gyerekeket, utána az udvaron kellett csöndben várakozni (nem értem, miért kellett a csönd?). Kb öt perc után visszamehettünk az épületbe. Hát, gondolom, hogy Samu bizalmát nem jellemzően építette ez az incidens. Később megjegyeztem a nevelőnőnek, hogy nem valami észszerű ez a hangos sziréna, hiszen a gyerekeket totál kiborítja, a felnőtt pedig egy kevésbé agresszív, egyezményes jelre is tud reagálni. Egyetértett.

Samu a nap, jobban mondva a délelőtt végére nagyon elfáradt, az ebédet még megvártuk, de hát ugye amilyen "jó" evő, egy ujjal sem nyúlt hozzá, szóval eljöttünk még annak a vége előtt.

A főpróba után múlt hét hétfőn jött az éles bevetés, B. vitte be Samut, aki nagy lelkesen szaladt a már ismerős, és a nevelők által gondosan előkészített többszintes műanyag garázshoz, és hívta az apját, hogy játsszon vele. Amikor kiderült számára, hogy Apa nem jön játszani, sőt lelép, na akkor borult a bili, és hiába próbálta megnyugtatni, nem sikerült, szóval inkább eljött, hogy előbb-utóbb majd megbékél, mint ahogy az általában lenni szokott a beszoktatós gyerekekkel. Indultunk tovább Majával a suliba, aztán miután Őt letámasztottuk, tettünk egy gyors kitérőt az autósboltba, aztán hazamentünk. A délelőtt rettentő vacakul telt, egyfolytában csak azon járt az eszem, hogy vajon hogy érzi magát Samu, nyugtattam magm, hogy biztosan megnyugodott már, próbáltam csinálni a házimunkát, hogy eltereljem a gondolataimat (meg amúgy is ez lett volna a program). Tízkor csörgött a házitelefon, B-vel vetettem fel. A nursery volt az. Basszus. B. válaszaiból leszűrtem, hogy a nyomorult azóta bőg, nem tudják felvidítani. Kérdezik, hogy mi legyen? Mivel épp az udvari játékhoz ért a napi program, kérte, hogy ezt még próbálják meg, hátha ezzel fordul a kocka. Még szerencse, hogy B. tárgyalt velük, mert én tuti azonnal kocsiba vágódtam volna... Hát ha addig vacak volt a délelőtt akkor ezután meg egyenesen siralmassá vált. A szívem szakadt meg. Rettegve vártam az újabb egy óra elteltét, de nem telefonáltak, csak 1 óra 20 perc múlva, hogy Samu jól van, játszik, az udvaron megvígasztalódott az autóban, és utána már a csoportszobában is jól elvolt! Jelentős megkönnyebbülést hozott a hír, de azért persze maradt a lelkiismeretfurdalás az első másfél óra miatt... Már alig vártam, hogy hazatérjen a kis bölcsis! B. ment érte, hogy kompenzáljuk azt a Hozzá kapcsolódó negatív élményt, hogy amikor velem volt, én ottmaradtam, amikor B. vitte, akkor Ő ott hagyta. Berobogott az előszobába a motorjával, jókedvű volt, nem látszottak rajta megrázkódtatás nyomai, nem kapaszkodott belém kétségbeesetten, azt rebegve a fülembe, hogy "nem akarok nurseryt"...

Persze rögtön ezen az első napon sikerült elkapnia egy náthát, ami aztán nagyon gázos aszthmát is hozott magával, így a csütörtöki "session"-t ki kellett hagynunk. Holnap megy újra, lelkes, ma kapott egy képzeletbeli levelet Mrs. Smith-től a játszótéren, amelyben az reményét fejezi ki gyógyulását, és ennek folyományaként a holnapi megjelenését illetően, amit a "címzett" mosolygós igennel nyugtázott. Hát, kíváncsi vagyok!