Kihasználtuk a héten ölünkbe pottyant ajándék pót-nyár utolsó napját: felkerekedtem (a szokásos röpke 2,5 óra alatt) a két purdéval és kikocsikáztunk (nem Érdre, hanem) a közelben fekvő örök kedvenc Birling Gap-re.

Samu-féle intermezzo:

megkértem, hogy szálljon be a kocsiba. Ő csak áll, mint egy rakás szerencsételnség, nézi az ülését ott bent-fent, és végül lemondóan közli, hogy:

-Anya, nincsen szárnyam!

Bár az apály-dagály jelentés alapján sok jóra nem számítottam, mégis meglepően sok homokos-köves rész volt még kint a vízből, úgyhogy ledobtuk a cuccokat és bevetődtünk az egyik nagyobb homokpadra, hogy a gyerekek kedvükre sarazhassanak. Na, ebből az lett, hogy Maja kedvére sarazott, annak rendje és módja szerint, Samu viszont renitens módon csak nyafogott és jajgatott, hogy hát itt víz van, és jajj, jön a hullám, és akkor most vizes lesz a klumpája, és akkor mi lesz? Viszonylag gyakran előadja ezt a műsorszámát különböző helyzetekben, de sokszor pár tíz perc akklimatizálódás után felbátorodik, és megnyugtató módon vagány, sőt sokszor átesik a ló túlsó, vakmerő oldalára.

A homokpadunkat pillanatok alatt ellepte a dagály, így feljebb költöztünk először a köves-tócsás, aztán a fehér mészpados és végül a parti kavicsos zónába. Ott elővettük a reggel bekészített pikniket és eleszegettünk, -iszogattunk. Közben volt pár nyugis percem elmerengeni azon, hogy már sok arcát láttam Birling Gap-nek, de ezt még sosem: strandoló, pancsoló, napozó emberek sokaságával megtöltve, napernyőkkel, gumicsónakokkal és úszógumikkal tarkítva. Tisztára olyan volt, mint valami népszerű strand valamelyik délszaki tenger mentén. Egyébként tényleg nagyon "meleg" volt a tenger, 18 fokos, ilyen meleg még tán sosem volt, mióta itt lakunk. Az adatot egyébként csak utólag, itthon néztem meg kíváncsiságból, ott csak azt vettem észre, hogy képes vagyok belemenni, térdem kalácsát csapatni a hullámokkal, karjaimat locsolgatni, és még élvezem is. Esküszöm, ha lett volna rajtam fürdőruha, megmártóztam volna rendesen. Majával építettünk kővárat, ugrottunk hullámot, Samu eközben masszívan tartotta magát a pléden. Egy időre sikerült rávennem, hogy legalább egy vödör vízzel pancsoljon ott a pléd mellett, de aztán a következő feljebbköltözésnél újra visszavonulót fújt. A legeslegvégén egyszer eltökélte magát, és egész közel sétált hozzánk, a víz széléhez, bíztattam és lelkesítettem, ahogy tőlem tellett, de az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága, és "én inkább ülök itt a pléden" szólamok közepette inkább ült ott a pléden.

Végül, mikor a ki tudja hányadik költözés után már egész közel szorultunk a meredek sziklafal tövéhez, összeszedtük a cuccokat és hazaindultunk. A sziklafal mellett kanyargó lépcsőn felfelé kapaszkodva még mondtunk egy utolsó istenhozzádot a tengerpart ezen nyári arcának, legközelebb már pulcsiban-gumicsizmában jövünk.