Ma engem választott, hogy bevigyem. Előtte az apja megígértette Vele, hogy nem fog sírni. Megígérte. Gond nélkül másztuk meg az emeletet, de megint görbült a száj, ahogy a szoba ajtajához értünk. A többiek épp Peppát néztek, na, gondoltam, ez nyerő, a Peppát Ő is szereti. Be is lelkesítettem, hogy milyen klassz, hozzon széket. Nem, az ölemben akar (de közben a tekintete a képernyőre tapadt). Közben én szépen átpasszoltam Miss Smith (nem gépelési hiba, van Miss Smith-ünk és Mrs Smith-ünk is, a végén még kiderül, hogy a bölcsi az FBI fedőintézménye...), szóval átpakoltam a gyereket az ölébe, puszi, szia, majd jövök érted, bőg, nem baj, mondják a Smithek, menjek csak, majd leviszik az autókhoz. Az udvaron hallgatózom: nem hallom sírni. Hm.

Délután: Samu a szobában ténfereg, aztán az egyik asztalra borulva bobózik. Az egyik gondozó odamegy Hozzá, hogy szóljon Neki, hogy megjöttem, de Samu a szokásos "hagyj békén" mozdulatával és nyüsszögésével lerázza. Végül én kiáltok oda Neki, hogy ugyan jöjjön már. Szalad, valamit panaszkodik a nyakamba, de nem tudok figyelni, mert Mrs Smith a napot meséli. Eszerint: alig sírt, mire leértem, már abba is hagyta, nem is kellett levinni autóztatni sem. Nagyon jól elvolt, játszott, még nevetett is. Ebédre csak pár szem kukoricát evett, aztán kiszúrta a gabonapelyhet a szekrényben, így kénytelenek voltak azt adni Neki. Bánom is én... Elbúcsúztunk, és ahogy jöttünk el, Samu ragyogó arccal mesélte, hogy játszott a "fiúkkal", autósat, kint meg az ebédről beszélgettünk, és mondta, hogy evett a "fiúkkal". Jó lesz ez, meglesz a bandája. Virult a fejem egész hazafele úton.

Ez ugyan nem a nurseryben készült, hanem Majára várva az iskolaudvaron, de ide illik, úgyhogy beszúrom (meg is lepődtem, mostanáig nem nagyon volt haverkodós, ezen a napon viszont meglátta a gyerekeket a padon, és rögtön odaült mosolyogni, hátha "beveszik". El is gondolkodtam: vajon ez már a bölcsi hatása? Létezik, hogy ilyen hamar jelentkezne? Vagy csak véletlen...)