Ez a helyi állatkert, tőlünk negyed órás autózásra. Ide látogattunk ma el hármasban a két gyerekkel, bár reggel felhős volt az idő, de reméltem, hogy később kisüt a nap. Sajnos nem így történt, mikor kiszálltunk, nyolc fok volt és közepesen erős szél, a környező sötét felhők pedig igencsak esőt sejttettek, még szerencse, hogy a gyerekeket jó melegen öltöztettem - magamat egy kicsit alul lőttem. Kongó parkolóra számítottam, arra, hogy mi leszünk majdnem az egyetlen látogatók, ehhez képest a parkoló mögötti füves területre irányítottak minket sárga fényvisszaverő mellényes szervezők. Nem számoltam az iskolaszünet látogatóvonzó erejére, legyen akár eső vagy szél. Samut pórázba vágtam, ismerve szökevényes természetét és nekivágtunk a körnek. Szerencsére, ahogy reméltem, az épületek közt nem volt olyan cudar az idő, mert legalább a szelet elfogták valamelyest. A kert állatos felét viszonylag békésen abszolváltuk, a gyerekek lelkesedtek, nézelődtek. Egy jellemző jelenet, kígyók. Maja: fúj, de ronda! Én: nézd, ez a fej itt a kisebbikhez tartozik, kövesd a testét, rajta fekszik a nagy kígyón, a farka átlóg a küszöbön, a nagy meg össze van tekeredve a sarokban, ott az a feje középen, csak a szája látszik. Egy nagy mag egy kicsi, lehet, hogy a nagy az anyuka, a kicsi meg a kicsinye. Maja: jaaaaj, de aranyosak! Hát igen, már tudom, mivel lehet megfogni. Számára a világ családokból áll, még a mozdonyok közt is csupa apuka- anyuka- és kicsinymozdony van, de ha nem állnak rendelkezésére egy kategóriába tartozó dolgok, szemrebbenés nélkül „gyárt” a gumikacsából, gumipolipból és gumihalból családot.

Láttunk lovat, baglyot, teknőst és csigát, úgyhogy mindkettőnek megvolt a maga kedvenc-élménye.

A helyzet a játszó részhez érve kezdett fokozódni, amikor a Dino-dig nevű, Halloween alkalmából felállított játékhoz értünk: Maja bement a pénztárnál kapott ingyenjegyével, kapott egy vödröt és egy lapátot, és egy hatalmas homokozóban elkezdett (a kiírás szerint) dínófosszíliák után túrni. Láttam, hogy a „játékvezető” időről időre egy vödörből műanyag pókokat, denevéreket és egereket dobál el és tapos bele a homokba, gondoltam, megtévesztésképpen, úgyhogy Majával jól ki is boríttattam a nehezen megtalált műanyag denevért, azzal, hogy olyan dínókarmot keressen, mint ami a falon van kitéve. Rohamosan lankadó lelkesedéssel ásogatott, miközben én Samut próbáltam sakkban tartani egy doboz mazsolával. Aztán mikor eltelt már vagy fél óra, közben további három denevért önttettem ki Majával, Samu pedig már tombolt a babakocsiban, gyanússá kezdett válni a dolog, mert a többi gyerek jött, öt percet ásott, aztán a kis ajándékkal távozott (három talált cucc után járt egy zsákbamacska). És akkor besasoltam az egyik frissen átadott vödörbe, hát mi volt benne? Három műanyag bestia! Bakker, szegény gyerek, akkor a dínó fosszília keresés csak egy „poén”, igazából ezeket a rondaságokat kell kiásni, ááááá! Szóltam a játékvezetőnek, hogy félreértettük a játékot és már rég összegyűlt a három jószág, csak visszadobattam szegény gyerekkel, mire ő odaadta Majának a kijáró papírborítékot és távozhattunk (három csokiegérke volt benne). Ekkorra már eleredt az eső is, és mivel már kicsit kicsúsztunk az ebédidőből, reméltem, hogy lesz szabad asztal az étkezdében. Így is lett, megrakott tálcával, babakocsival odalúzerkedtem magunkat egy hátsó, üres asztalhoz, ahol mindkettő elé kipakoltam az adekvát energiaforrást. Maja persze ekkor találta ki, hogy mégis kér ketchupot a hot dogjába (a pultnál még nem kért), úgyhogy kiástam magam és elindultam a pult irányába, két lépés után hallom a vészterhes „Samu neeee” kiáltást, félve nézek vissza: Samu borítja kifelé a sültkrumplit az asztalra, szerencsére csak oda, nem a földre… Visszamegyek, krumplit mentek, aztán irány a ketchup.

Kaja után sem enyhült az eső, így a fedett játszóház felé vettük az irányt. Mielőtt lecuccoltunk volna, átmentünk a szomszédos pelenkázóhelyiségbe, gyanús szagok terjengése okán. A helyzet rosszabb volt, mint sejtettem, a szag forrása már Samu háta közepén kígyózott felfelé, sikeresen összegányolva a bodyt, a pelenkázóalátétet, és a küzdelem közben a rongyát is. A nedves törlőkendő is persze ilyen stratégiai pillanatokban fogy el, papírtörlő hiányában zsepikre voltam kénytelen szorítkozni. Cserebody szerencsére volt nálunk, átöltözés után a rongyot álltam neki kimosni, kézszárítóval megszárítani (aminek a hangjától Samu annyira irtózik, hogy versenyt üvölt vele).

A játszóházban jó nagy tömeg (nyilván), a cipőket egy nyitott fachos szekrénykében tehetjük le, itt hagyjuk a gyerekek kabátjait is. A magamét nem merem, mert benne van a tárcám, telefonom, kocsikulcs, házkulcs, a szatyrot is inkább viszem magammal. A játszóház egyetlen hatalmas mászóvár különböző kalandokkal, a legnagyobb kaland mégis az enyém, hogy szemmel tartsam egyszerre a két gyereket. Ehhez az eleinte még tartott elhatározásomat is fel kell adnom, miszerint én maradok a földszinten, nem mászom fel a felsőbb szintekre. Nem úgy van a’, mert Samu is le akar csúszni a nagy hullámos csúszdán, nélkülem viszont nem tud felmenni. Így hát mászok, búvok, súvadok én is, szatyorral, kabátban. Fél óra múlva begyűröm a kabátot a szatyorba… Iszonyatos a hangzavar, sikítozás, kergetőzés, rohangálás, a szülői felügyelet minimális. De Samu és Maja elemükben vannak, csúsznak, másznak, élvezik, aztán találunk is egy jó szórakozást: mi Samuval a felső emeletről nyomkodjuk ki a szivacslabdákat a hálón át le a földszintre, ahol Maja összegyűjti őket és felküldi a sűrített levegővel működő labda-csőpostával. Ki tudja, hogy az itteni ordibálás, a kinti hideg vagy az előző este óta tartó torokkaparásom természetes fejlődése miatt, valószínűleg a három együtt, de mire kiérünk, a torkom lüktet, a hangom ércesedik.

Képek lennének, ha lenne még két szemem hátul és két plusz, lehetőleg teleszkópos karom.