Van egy kínai fickó, úgy hívják, Ai Weiwei, és legújabb installációja a londoni Tate Galleryben látható. Most már tényleg csak látható, mikor hat napja részesei lehettünk az élménynek, akkor még (be)járható is volt, nem gondoltam, hogy pár nappal később olvasni lehet majd róla az indexen, abból az apropóból, hogy már csak a galériákról letekintve nézhetik meg a látogatók. Csakhogy ezzel épp a lényeg vész el: hogy közelről láthassa mindenki az egyes szemeket, amik a tömeget alkotják. Jó nagy tömeg: többszázmillió, porcelánból készült, egyedileg festett napraforgómagról beszélünk, felfoghatatlan élmény volt testközelbe kerülni velük, felemelni egy marékkal, kipörgetni a tenyerünkből, meghagyni párat, egyenként szemügyre véve azt a három szürke ecsetvonást, amitől a fehér porcelándarabka tökéletes mása lett egy napraforgómagnak. Olyannyira tökéletes, hogy először fel sem tűnt, hogy nem igaziak, csak a szilárdságuk volt kicsit árulkodó. Ezerötszáz kínai munkás dolgozott a pojekten, hónapokon keresztül. Az anyagválasztás szimbolikus, mint ahogy az egész installáció is sokmindent szimbolizál - a porcelán Kína tradícionális és leghíresebb importcikke, sajnos aztán ez lett a kiállítás "veszte" is: az emberek annak rendje és módja szerint birtokukba vették a hatalmas, vastag magszőnyeget, ki-ki mezítláb vagy cipőben mászkált rajta, letelepedett könyvet olvasni, vagy kinézni a térképen a következő látnivalóhoz az útvonalat, és ezzel nem várt mennyiségű porcelán por került a levegőbe, ami már az egészségre is káros, szóval azóta "magra lépni tilos"!

És akkor sorra véve mindazon dolgokat, amiket az installáció a maga nyelvén mond a látogatóknak: a legkonzekvensebb az egyéniség és a tömeg kapcsolata, hogy számít -e valójában, hogy kik vagyunk, mennyire különbözünk a többiektől, hiszen mi is csak egy tömeg részeiként működünk. Ennek kapcsán a művész a kulturális forradalomak is szeretett volna emléket állítani, amikor is az embereket megpróbálták egyéniségüktől minél inkább megfosztani, hogy egyetlen homogén tömegként szolgálják azt a rendszert, amit Mao megálmodott. A kiállítás a mai kínai tömeggyártást is szimbolizálja, paradox módon éppen a hagyományos porcelánt felhasználva erre, amelynek, ahogy már említettem, minden darabját egyedileg festették. Aztán a sorban következő üzenete az installációnak az, hogy a dolgok sokszor nem azok, mint aminek elsőre látszanak, hogy az ember érzékei milyen könnyen megtéveszthetők. Az indexen megjelent cikkben olvastam még egy jelentést, ami ott a helyszínen elkerülte a figyelmemet, de megmondom őszintén, nekem ez "jön át" a legkevésbé. Szóval ez a rengeteg magocska azt is szimbolizálja, hogy az Interneten keresztül milyen sok ember kapcsolódik össze. Hm. Hát, legyen.

Mindenesetre szerencsésnek érzem magam/magunkat, hogy még a lezárás előtt belebotlottunk ebbe az igazán gondolatébresztő installációba (bevallom, az első gondolat, ami ébredt bennem, mikor realizáltuk, hogy min lépkedünk, hogy "ez az ember hülye". Na jó, nem normális).

(Sajnos az a kép, amin az egyes szemek láthatók a tenyeremben, homályos lett, így csak ezt tudom idetenni illusztráció gyanánt)