Hát ím, itt vagyunk, túl a nagy választóvizeken (a költözésen és a Csatornán), picit írok, mert akadt egy üres ki tudja hány perc: Maja még alszik (!), Samu meg az előbb egy áthisztizett félóra után meglepetésszerűen elaludt az ölemben, most plédbe csavarva szuszog itt mellettem a kanapén.

Az utazásról csak két mondat, mert nem is érdemel többet: túlétük, rém fárasztó volt, már előtte is a stressz: hogy férek bele a súlyhatárba, hogy férek bele a táskákba, mit felejtek otthon, mit kell otthonhagynom, hogy ne lépjem túl a súlyhatárt, stb. Aztán persze túlléptük a határt, de a nőnek a szeme sem rebbent, felcímkézte a puttonyokat,  mosolygott és jó utat kívánt.

(eltelt két nap, folytatom...)

Első két nap B-nek szabadnapja volt, ki is használtuk rendesen, na persze nem pihenésre, nyilván... első nap nekivágtunk autót venni. Neten kinéztük, vonatoztunk három órát a kereskedésig, huhh, na az egy igazi porfészek az a hely, pedig B. szerint még sehol sincs Hull-hoz képest, ahol egyszer dolgozott, ennek fényében kicsit más szemmel nézem új lakhelyünket. B. jól megfoglmazta a dolgot: mintha az egész ország egy nagy Sárbogárd lenne, de mi kifogtuk Siófokot. Anglia szerelmesei most biztosan hőn tiltakoznak, és belátom, kissé borúlátó a hasonlat, de vegyük figyelembe a körülményeket, amelyek közt elhangzott (hulla fáradtan caplatunk a tűző napon, közben látjuk a lerobbant, koszos házakat és a hozzájuk tartozó lakókat). A kereskedésben ott áll az autó, választék azon kívül 7 ülésesből nem nagyon van, tehát azt dönthetjük el, hogy kell -e vagy sem. Némi tanakodás, kipróbálás és újabb tanakodás után befogadjuk a családba a "kicsikét". Már aznap el akartuk hozni, de a kereskedő lényegében kiröhögött minket. Nem úgy van a'. Hétvégén vihetjük. Neeem, az nem opció. Oké, kicsit "seggbe rugdossa" az embereket a hivatalban, és ha minden ok, másnap délután vihetjük a verdát. Vonatozás vissza Eastbourne-ba. Úgy 11 tájban értünk haza.

Másnap délelőtt biciklivel ügyintézés, kis tengerpartozás a városban, na jó, legyünk vele igazságosak, azért ez nem Siófok... Visszafelé enyhén szólva strapás a kerekezés, nem sokáig bírom az emelkedőket. A végén már inkébb sétálok, Samu valamikor bealudt az ülésben. B. délután visszamegy a kocsiért Strood-ba, utána haza, mi bepattanunk Majával és irány az East croydon-i IKEA. Gyönyörű helyeken autózunk, az utak olyan szűkek, hogy a nagy kocsi oldalát sokszor súrolják az útmenti növényfalak, pedig a záróvonalon a túloldali kerék. Na igen. Nem francia hajókra méretezték ezeket az utakat, hanem a helyi Minikre. Csak megyünk, megyünk, és reménykedünk, hogy ezek a kis vidéki utacskák végül oda vezetnek minket, ahova tartunk, ez kicsit levesz az élményből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra városiasodik a környezet, elértük a cél-települést, de még fél órányi kavirnyálás és egy telefonos segítség kell ahhoz, hogy az áruházhoz is megérkezzünk. Szerencsénk van, mert csak reméltük, hogy kilencig nyitva lesz, ezért is rohantunk annyira, aztán végül kiderült, hogy tizenegyig van időnk. Ki is használjuk az utolsó utáni percig, negyed tizenkettőkor távozunk a pénztártól, aztán még besakkozzuk a cuccokat a kocsiba, fél tizenkettő után indulunk, negyed kettőre érünk haza. (visszafelé, figyelmen kívül hagyva a navigátor utasításait, egy bizonyos Eastbourne road-ot követünk, és mit ad isten: oda is érkezünk meg. Egyenesebb, szélesebb úton. Hogy odafelé miért nem ezen hozott? Talán mert a másik irányba nem East-Croydon road a neve?) 

Másnaptól kezdve B. minden nap dolgozik, hasonlóan telnek a napok: terelgetjük a gyerekeket, közértbe járunk, főzünk, pakolunk, takarítgatunk. Anyukámmal, mert szerencsére Ő is itt van velünk. Sejtettem, hogy Neki tetszeni fog a hely, és most, az első napokban hetekben nagyon jól jön a lelkesedése a ház, a város iránt.

A ház. Régi. Kissé lepattant. Tágas. Jó környéken van. Messze van a belvárostól. Tengeri panoráma a hálóablakból. Nagyon hangulatos, idegesítő részletekkel. Például: minden ajtó a térbe nyílik (nem rá a falra). Miért??? Az ebédlőről le is szereltük az ajtót... Ronda, elhasználódott, fáradt-piros padlószőnyeg mindenhol, kivéve a konyha és a két fürdő, ott linóleum. Karos csillárok mű-gyertya égőfoglalatokkal. Ízléstelen kandallók, amik nem működnek, helyette a kandallók elé állított ősrégi, rémronda konvektorok - ezeket is leszereltük, majd meglátjuk, télen kellenek -e, mert bár vannak radiátorok, de ezek a házak nincsenek agyonszigetelve, rádásul a nyílászárók a hátsó fronton szimpla üvegezésűek. Összességében: nagyon jól berendezhető, jól használható, jó elrendezésű kis ház, olyan, de olyan jót lehetne belőle csinálni viszonylag kis ráfordítással, hogy ihaj, de persze mi erre nem tudunk költeni, de még ha meg is tehetnénk anyagilag, akkor sem változtathatunk semmit a házon, mert ezt kiköti a szerződés. Ez a kényszerű megváltoztathatatlanság a magamfajta mániákus rendezkedőnek, akinek folyamatosan azon jár az agya, hogy melyik falat kellene elbontani, átfesteni, kitapétázni, hova milyen burkolatot lehetne rakni, stb., igazi kínzás. De azért a saját bútorainkkal berendezve egészen elfogadható még számomra is, csak ahogy pakolászok és lassan minden a helyére kerül, egyre inkább kiáltoznak a részletek. Majd idővel. Ide egy kép, oda egy növény, amoda egy szép tárgy...  

Kertje is van, egy jobb sorsra érdemes, elgazosodott kis terület, ugyanaz vonatkozik erre is, mint amit a ház esetében leírtam. De mi legalább majd kigazoljuk, rendben tartjuk, az nem kerül sokba és nem is ütközik a szerződésben foglaltakkal. Nem tudom, az előző bérlők hogy tudták így elhanyagolni, itt, ahol olyan nagy hagyománya, kultúrája van annak, hogy a házakhoz tartozó zsebkendőnyi kis zöldeket mindenki a maga (jó vagy rossz) ízlése szerint alakítgatja, rendezgeti, karban tartja. Per pillanat leég az arcomról a bőr, hogy milyen arcát mutatja az előkert a házunk előtt elhaladóknak.