Szentendre-Eastbourne oda-vissza. Lenyomtuk. Furgonnal. Benne a fél életünk (azaz annyi bútor, cucc, hogy B. és András barátunk másfél órát sakkozott, mire befért minden - kivéve, ami itthon maradt, mert elfelejtődött, nem volt már idő bepakolni, vagy amúgy sem fért volna be. Kétszer nyittatta ki vámos, mindkettő egy hangos "uhh" kíséretében gyorsan vissza is csukatta, mielőtt a nyakába zuhanna teszem azt egy hintaló). Keresztben átszeltük Európát: Ausztriában jó reggelit adnak, Németország reménytelenül nagy, Luxemburgban olcsó az üzemanyag (csak résen kell lenni, mert összesen két benzinkút, és már ki is jöttünk az országból), Belgiumban sikít az autópálya, Franciaországban beolvadtunk a közúti gépjárműparkba (Renault-val), a kompozás jó időben kellemes hajókázás, viharos szélben viszont óranézős-éljük túl-szörnyűség, Angliában para a baloldali közlekedés - legalábbis eleinte, aztán meg lehet szokni. Éppen 24 óra az út, hosszabb kiállás nélkül, folyamatos, váltott vezetéssel. Jó, B. jóval többet vezetett, de Ő a jobb, strapabíróbb sofőr. Azért én is kivettem a magam részét az útból, és azt kell mondanom, kisteherautót vezetni nagy fíling, és az is biztos, hogy sokkal kényelmesebb vezetni, mint pl. aludni benne...

Szerda éjfélkor indultunk, csütörtök éjfélkor érkeztünk, kajához már csak a kebabosnál jutottunk, az éttermek zárva, a kocsmákban sem volt már konyha. Olyan fáradtak voltunk, hogy simán aludtunk ketten az egyszemélyes ágyon (B. kórházi szállásán), moccanás nélkül, mint két darab fa. Reggel fél nyolckor ébresztő, pakolás a szálláson, szállás leadása, onnan irány az ügynökség a házkulcsért. Itt derült ki, hogy a takarítást, amiben megállapodtunk, szépen elsumákolták, mondván nézzük meg a házat, és ha kell, akkor kitakarítanak. Grrrrr. Reggeli a bevásrlóközpontban, némiképp paprikás hangulatban. Lakásfelszerelések, atlasz vásárlás (mert a navigátor töltője csak az otthon feljetett talppal együtt működik, és persze már odafele úton lemerült a dög). Aztán a nagy pillanat: fel a házhoz, fordul a kulcs a zárban, végre megláthatom belülről - először azt a helyet, ahol előreláthatólag az elkövetkezendő két évet fogjuk tölteni. Háááááát.... Rémes, édeskés szag, minden koszos, javítanivalók is akadnak, hogy merte feltételezni az ingatlanos, hogy ez nekünk így megfelel??? Telefon az ügynökségre: KELL a takarítás, méghozzá minél hamarabb. Jó, jó, persze, beszélnek a tulajjal, és majd kitakaríttatnak. Ja, persze, időhúzás, bla-bla, ezzel még lesz egy-két körü(n)k. Ettől eltekintve a ház nagyon kis hangulatos, tágasak a szobák, az emeleti hálóból tengerre néző városi panoráma. Ha tiszta lesz, és benne leszenk a bútoraink, jól elleszünk benne. Túl az első bejáráson, barátkozás a házzal, aztán felmérés, cuccpakolás, egyelőre csak úgy dobozostul-zsákostul mindent behalmoztunk a garázsba és az étkezőbe, hogy teret engedjünk a majdani takarítóbrigádnak. Kis tízórai a helyi közértben, aztán irány Christcurch, ahol a használtan vett háztartási gépeket vesszük át. Már jó 50 km-t megteszünk, mire rájövünk, hogy a reggel vásárolt atlasz jól ottmaradt a házban a szatyorban. Sebaj, megoldottuk, egy korábbi hevenyészett feljegyzéssorozatból útközben összeraktuk, merre kell menni, a városban pedig kerestünk egy turista-információs irodát, és kipuskáztuk az utca helyét. A bolt: tipikus, itthonról is ismerős kisvállalkozói raktár-irodatelepen (gaz nő a beton rései közt, bádogtetők, málló vakolatok, stb) egy jelentéktelen kis helyiség, a tizenhároméves kislány zsebpénzkereseti céllal csiszatolgatja a használt masinákat... Hihetetlen, mire képes az internet. Alapból egy ilyen boltról pár év küzdelmet néznék ki, mielőtt végleg lehúzza a rolót. De nem ez történik: megy a szekér,gépeket adnak el egy házaspárnak, akik a kontinensen, annak is egy távoli pontján ülnek a számítógép előtt. Eme kis elmélkedős kitérő után vissza a költözés sztorihoz: aggódó tekintettel figyelem a gépeket kicipelő srác arcát, még rá is tesz egy lapáttal, mikor ecseteli, milyen nehéz a hűtő. Tudom, hogy ezeket "otthon" nekünk kell majd felvinni a házba, 17 lépcsőn, nem lesz markos szomszéd/rokon/barát, csak mi ketten. Na, mindegy, ez még szerencsére pár órával odébb van. Irány vissza Southamptonba, B már egyszer dolgozott itt, úgyhogy hamar megtaláljuk az IKEÁ-t. Kis kitérő a számítástechnikai üzletbe, háttértárat veszünk az itthoni fényképeknek, hogy kiköltözhessenek velünk. Gyors hot-dog uzsonna (vacsora? már 7 óra van...) az IKEÁ-ban, aztán nekivágunk a 4 emeletes monstrumnak, hogy beszerezzük a legszükségesebb bútorokat, felszereléseket. Pillanatok alatt elmegy az idő, ráadásul a hangosbemondó negyed kilenctől idegesíti a vevőket, hogy gyorsan-gyorsan, igyekezzenek, mert máris zárnak... Úgyhogy a vége ideges kapkodás, ezt be, azt ki, ez muszáj, enélkül megvagyunk, hol egy színes cserép? Itt van, de ez üti a szőnyeget, az a vécédeszkát, ez drága, jó, marad az aluminium, még a raktárban is be kell gyűjteni pár dolgot, hajrá-hajrá, irány a kassza. A parkolóban már egyedül árválkodik a furgonunk. Furgonba be, indulunk vissza Eastbourne-ba. Egész nap alig ettünk, hazafelé kajáldát vadászunk, több helyen is megállunk, közben elkezd szakadni az eső, nem sok humorom van az egyik hotel bárjában poénkodó részeg angolokhoz, akik mogyorót kínálgatnak, mikor hallják, hogy a konyha felől érdeklődünk. De már minden zárva. Mire Eastbourne-ba érünk, már majdnem éjfél. Kaja már nincs sehol, a gyomrunk hangosan tiltakozik, de ez van. Még utolsó mentsvárként áttúrom a szállóról hozott szatyrokat, hátha akad egy kis maradék keksz, de nincs szerencsénk. Nagyon fáradtak vagyunk már, de úgy döntünk (B forszírozza), hogy legalább egy gépet hozzunk fel. Legyen a hűtő. Először lépegettetjük a lépcsőig, aztán próbáljuk lépcsőztetni, de nem igazán megy, ráadásul rémesen hangos, a szomszédok pedig aludnának. Aztán taktikát váltunk, és így egész jól boldogulunk: B megdönti, én tartom és egyensúlyozom a tetejét, Ő emeli az alját. B. beüzemeli, működik, hurrá! Még az ajtót is átfordítja a másik irányba.

Másnap reggel megrohamozzuk a közeli közértet reggeliért, aztán útközben/parkolóban eszünk. Műszaki áruház, kinézzük a mikrót, porszívót. Barkácsáruház, létrát veszünk, nézelődünk, mi van, milyen van, mennyiért van, jegyzetelek. Sainsbury (ez olyan Interspar féleség), szintén nézelődünk, jegyzetelek, veszünk pár esszenciális dolgot, meg egy félkész pizzát ebédre. Egy óra, menni kell vissza a házba. Jön a fekete leves: fel kell cipelni a mosógépet, mosogatógépet. Utóbbival kezdünk, ketten emeljük az aljánál, nem annyira gáz, hamar túlvagyunk rajta. Jön a mosógép. Már mikor leemeljük a kocsiról, érzem, hogy ez nem fog menni. Próbálom emelni a lépcsőn, áááá, nem bírom, betojok, olyan dög nehéz. Próbáljuk alkalmazni a hűtőnél bevált módszert, de ezzel nem működik, nem jók hozzá az arányai. B vesz egy nagy levegőt, megemeli az alját, én emelem a betöltőnyílásnál, de érzem, hogy alig van rajam súly, lényegében csak egyensúlyozok, az egészet B viszi. Még jó, hogy Ő ilyen erős... Ez is a helyére kerül. B szerelget, én pakolok, elrendezem a dobozokat, visszapakolom a zsákokat, hátha végül mégis jön valami takarítóbrigád. Kirakok B-nek ruhákat, kicsit otthonosítom a fürdőket növénnyel, wc papírral, törülközővel. A háttértárat gondosan bepakolom a kábeles dobozba, még meg is kérdezem B-t, hogy ez jó lesz -e itt? Jó lesz. Pizzaebéd a nappali padlóján, közben meccs megy a tévében. Fél három, induljunk haza! Eltelik ismét a bűvös 50 km. A háttértárat gondosan bepakoltam a kábeles dobozba, még meg is kérdeztem B-t, hogy jó lesz -e? Dehogy jó, bakker!!! Haza kellett volna hoznunk, azért vettük, hogy itthon rápakoljam a fényképeket! De hülyék vagyunk! Na mindegy, most már nincs visszamenetel. Angliában még boldogulunk, aztán a kontinensen kezdünk elbizonytalanodni, próbáljuk felidézni az útvonalat, amerre jöttünk, benzinkutaknál kilessük a térképekről a következő párszáz kilométert. Estefelé végleg megelégeljük a dolgot, veszünk egy térképet. A vacsi megint csak máfél szendvics, mert ismét bezárt minden kajálda, mire észbe kaptunk. Felváltva vezetünk-alszunk, Ausztriában Bécs után még kiszedi a gyanús, fehér, magyar rendszámú furgont a pályarendőr, de a nagy fogás elmarad. Engem viszont a legmélyebb álmomból vert fel, gondolom, nem vágtam valami nagyon értelmes arcot...

Délután két óra, furgon lead, kocsit visszakap, te jó ég, az aszfalton ülünk, milyen kicsi a kormány, és milyen csöndes a motor! Begyűjtjük a gyerekeket a nagyszülőknél, ott alibizzük végig a délutánt, aztán haza, gyereket az ágyba, gyors zuhany, mi is bezuhanunk.

Snitt

Fél négy, Samu éhes

Snitt

Háromnegyed hét, csörög az óra, nyolcra vinnem kell Samut oltásra, indul az új nap.