Itthon sem volt kevésbé strapás fizikailag, de mégis más, ha nem kell egy kórházi osztály rendjéhez igazodni és esténként megint hozzámbújhat Maja, elénekelhetem Neki a szokásos altatódalokat, no meg én sem egyedül ébredek egy kényelmetlen ágyon, miközben húz be a hideg a folyosóról.

Maja a hazajövetelünk napján látta először az öccsét (a koraszülött osztályra 14 év alatt tilos a bemenet), és annak ellenére, hogy emiatt a kis nyavajás miatt nem voltam vele 9 napig, kitörő lelkesedéssel fogadta, ami azóta is tart. Eleinte „köralakfej”-nek hívta, aztán rászokott a Samura. Nagyon tetszik neki, hogy milyen picik a kezei, lábai, odavan érte, ha épp nézelődik („nééézd, Anyaaa, pislog!!!”), és hihetetlen módon nem idegesíti, ha sír. Nagy ritkán van olyan, hogy azt kéri, hogy tegyem a Samut le vagy az ágyába vagy hogy ne hozzam oda, ahol épp játszunk, de nem jellemző. Sőt, a múltkor direkt kérte, hogy ne tegyem az ágyába, inkább a kanapéra. Kérdem: miért? „Hogy szeretgethessem”. Az új helyzet miatti frusztrációját sokkal inkább rajtunk vezeti le, néha elviselhetetlenül makacs és makrancos.

Samu 8 napos kora óta hasfájós és nagyjából két hetes korától extrém bukós. Így aztán az első másfél hónapban éjjel-nappal az volt a program, hogy eszik, bukik, sír, eszik, bukik, sír… Némi alvással tarkítva, azt is leginkább a mellkasunkon. Nem mondom, hogy nem volt rémesen idegölő és fárasztó. Mégis – a második gyerekkel az ember már tudatosabban éli meg ezeket a pillanatokat, igyekszik a jó részére koncentrálni (icipici testrészek, puha, meleg szuszogás), mert (nem csak elmondásból) tudja, hogy mindez milyen hamar végetér.