Landol a gép, Ferihegy, itthon vagyunk, az idő angolos, vártuk, hogy mikor érünk a felhők alá, de mielőtt ez bekövetkezett volna, földet értünk. Samu az utolsó húsz percet igen rosszul tűrte, a többit egész jól, de azért lefárasztott mindkettőnket a két gyerek szórakoztatása. Jó sokáig várunk a csomagokra, a megpakolt kocsi, látjuk, ott áll a szalagnál, csak ember nincs, aki átpakolja… Itthon vagyunk.

Reflexből sorryzok és thankyouzok, a dm-ben azon kapom magam, hogy szedem össze a gondolataimat, hogy hogy kérdezzem meg, van –e eldobható pelenkázóalátétük. Ilyen sok az az öt és fél hónap??? Az út szélén kapkodom a fejemet, az ösztön már nem súg, hogy merre nézzek, bevágjuk a kezünket az ajtóba váltáskor (jobbkormányos autó=balkezes váltó) és koncentrálunk a körforgalom bejáratánál, hogy jó irányba hajtsunk be. Jó kis agytorna, tulajdonképpen nem is árt így harmincon túl…

A taxiban hazafelé megállapítom magamban, hogy ez az ország nem is olyan szép, mint ahogy korábban, benne élve elfogultan gondoltam. Anglia például biztosan szebb, de ha visszagondolok Európában tett utazásaimra: Olaszország, Franciaország, Finnország, Ausztria, Horvátország is (Belgium nem…). Mégis: ezt a többé-kevésbé objektív értékítéltet egy tollvonással felülírják a személyes kötődések, mert rokonok és barátok és zsigerekbe beivódott templomtornyok és útkanyarulatok csak egy országban vannak, itt, Magyarországon. Mi itt vagyunk itthon, akárhová is vet minket a Sors.

Anyósék nagyon készültek: többfogásos echte magyar vacsora, utolsó pillanatban a kacsasültet is beiktatták, pedig mondtuk, hogy ráér (utazás előtti napon jutott eszembe, hogy ilyet is kéne enni otthon); a gyerekeknek egy csomó játékot elhoztak a házunkból, felkészítették a lakást 6 ember ottalvására, anyósom még virágokat is ültetett az erkélyládákba! Mi hálásan befaltuk a kaját, aztán hálátlanul megpattantunk, hátrahagyva Nekik az unokákat, bár ezt bizonyára egyik érintett sem sajnálta túlságosan. Kirobogtunk a házunkhoz, körbenézni, téli fagymentesítő fűtést intézni. Jó volt látni, hogy minden rendben, minden a helyén, nem vették át az uralmat az ezerlábúak sem. Bejártam a helyiségeket, beszívtam az ismerős otthon-illatot. Összeszedtünk pár dolgot, aztán indultunk vissza a városba, útközben még megejtettünk egy látogatást Tündééknél, majd bevettük magunkat egy moziba – a film csak egyetlen okból marad emlékezetes, miszerint én a film ötödik percében, egy váratlanul eldördülő lövés hatására a levegőbe röpítettem két liter popcornt, de azért mégis: kettesben a moziban: mmmmm.

Másnap aztán kezdetét vette a boldog találkozások és a nagy rohanások időszaka egy kis lubickolással megtűzdelve, nem részletezem, de mindenkinek köszönöm, akivel tudtunk találkozni, a többiektől pedig ezúton is elnézést kérek, és ígérem, legközelebb pótolunk! Nagyon hamar elment az egy hét, fizikailag teljesen leharcolódtam, lelkileg viszont feltöltődtem, no meg a hajam is régi fényében tündököl… 

Tényleg, mintha csak kettőt pislantottunk volna, és máris eljött a csütörtök hajnal. Negyed négykor kimásztam az ágyból, melegítőnadrágot és pulcsit húztam a pizsamára, kabátzsebre raktam az irataimat és beültem B. mellé az anyósülésre. Ő kivitte magát a Nyugatiba a négyórás szegedi vonathoz, nekem az volt a dolgom, hogy a kocsit és enmagamat épen, egyben visszajuttassam a ház parkolójába. Miután ezt abszolváltam, még visszaborultam kicsit az ágyba, mielőtt a csütörtök valójában elkezdődött volna.

Egy órával később keltem a tervezettnél, mert a telefonomon nem volt visszaállítva az óra. Ebből egyébként is többször volt problémám az egy hét során, az óráim össze-vissza jártak, nem elég a két ország közti eltolódás, az egész utazás is túl közel volt a globális óraátállítós agybajhoz.

Nos, szóval predesztinálva volt az újabb rohanás, még gumicsizmát szerettem volna venni a gyerekeknek, de nem kaptam, édességet az itteni szomszédasszonynak, de már nem létezett egyik közért sem, amit útba terveztem ejteni az ügy érdekében – végül egy harmadikban vásároltam be. Utána spuri „haza”, bőröndpakolás, megint a már ismerős mi jöjjön, mi maradjon tipródás (persze utólag kikaptam, hogy miért azokat hagytam ott, amiket…), Samufektetés (de nehéz szívvel jöttem ki az ágya mellől! – szegény mit sem sejtett abból, hogy az anyja éppen otthagyni készül Őt négy napra), sietős tökfőzeléklapátolás (ez volt a másik kívánságom, na nem az, hogy sietve lapátolhassam, hanem maga a tökfőzelék, ugyanis idekint nem ismert semmiféle főzelék, ennek okán gyalult, fagyasztott tököt nem lehet kapni, talán főzőtököt találhatnék, ha nekiállnék kutatni, de ha esetleg találnék is, a fenének van ideje gyalulgatni), a szokásos könyörgés Majának, hogy ugyan, öltözzön már, közben vészterhes pillantások az órára, majd bőröndök, kísérők, gyerek be a kocsiba, és irány a reptér, az elején kis dugóval, de aztán jól haladtunk. A reptér előcsarnokában cikkcakkban oda-vissza kígyózó sor, ami egészen a check-in részlegig nyúlt. Megnyugodva konstatáltam, hogy a mi gépünkhöz nem ott kell csekkolni. A nagy nyugalom csak egy percig tartott, amíg le nem esett a tantusz, hogy a kígyózó sor az utasellenőrzéshez áll, tehát nekünk  is végig kell verekednünk magunkat rajta. A beszállókapu elvileg 15:00-kor zár, mi 15:05-kor kerülünk ellenőrzésközelbe, utolsó pillanatban még diszkréten elénk szivárog egy család két kisgyerekkel, nem tudom, milyen alapon, és miért pont elém, mikor látják, hogy én egyedül vagyok szintén kisgyerekkel, de főleg azt nem értem, hogy miért nem tudtak odavakkantani egy „elnézést, megengedi?”-t vagy egy „köszönöm”-öt. De nem szólok, csak forrongok magamban, nincs kedvem az idegeskedést még egy nyilvános veszekedéssel tetézni. De azért ezúton üzenném annak a családnak, hogy nem szívesen! A földi személyzet egy tagjától megtudjuk, hogy építkezés van, ezért működik csak két soron az utasellenőrzés, és emiatt torlódtak fel ennyire az emberek.

Bár minden fémbizgentyűt kipakoltam magamból, mégis megint jelez a kapu, mint ahogy idefelé is. Kezdek gyanakodni, hogy esetleg a fogamba régebben beletört gyökérkezelő műszerdarabka lehet a bűnös. Miután megbizonyosodnak arról, hogy nincs nálam merénylet elkövetésére alkalmas eszköz, tovább engednek, sebtiben összegereblyézem a cuccainkat, aztán rohanunk a beszállókapuhoz, megvárt minket a gép, sőt a buszban még ücsörgünk vagy tíz percet, míg a többi sorstárs is megérkezik. Mindenki méltatlankodik, hogy ilyen hogy történhet. Elcsigázottan vágunk neki az effektív utazásnak, bah, csak ne rühellném ennyire a repülést. Szerencsére sima utunk van, csak Maja lefoglalásával kell megküzdeni. Reménykedtem, hogy esetleg elalszik, de nem tudott, kényelmetlen volt Neki a hely, hát nem csodálom, tényleg botrányosan kicsi a hely a két üléssor közt, sikerült is meghúznom a hátamat egy alkalommal, amikor a karommal a földön lévő táskából próbáltam előtúrni egy íróeszközt, miközben a fejem fölfele nézett, mert arra már nem volt hely, hogy azt is lehajtsam. Nem is értem: szerintem lehetetlen ekkora helyen felvenni azt a pózt, amit vészhelyzet esetére javasolnak. De ezen nem szeretem sokat törni a fejem, pláne a levegőben nem. Az viszont fantasztikus élmény volt, hogy naplementében szálltunk fel, és az úton végig naplemente volt, ahogy a Föld forgásirányával ellentétesen haladva „kergettük” a Napot, és Angliában kicsivel naplemente után szálltunk le. Sajnos mi pont nem azon az oldalon ültünk, amerre a Nap esett, de azért át-átnézegetve is nagyon szép volt.

Kisebbfajta teljesítménytúra után már meg is érkeztünk a csomagkiadóhoz, nem tudom, a többiek milyen titkos járműveket kaptak elő a kézipoggyászukból, hogy a csarnokot megközelítsék, de mire mi odaértünk, már majdnem csak a mi bőröndünk keringett a szalagon, egy arra hivatott munkás éppen le akarta halászni onnan. Innentől két húzós-gurulós bőrönddel folytattuk az utat, a kisebbikre rápakoltam a „kézipoggyászt” (=egy kisebbfajta, dögnehéz sporttáska), ami persze menet közben folyton lependerült. Már a reptér kijáratánál voltunk, amikor Maja meglátott a közért bejáratánál egy virágospultot, és eszébe jutott, hogy vigyünk a húgomnak virágot (aki a hazautazásunk előtt 3 nappal érkezett Eastbourne-ba, hogy itt próbáljon szerencsét). Bár a hátam közepére sem kívántam még egy virágvásárlást is (máshova nem is fért volna), de annyira kedvesnek tartottam az ötletét, hogy bevállaltam a szlalomozást a Marks&Spencer Food polcai közt, ahol mintha direkt akadálypályát építettek volna a bőröndösöknek különböző állványokból, rekeszekből. A virágot utána Maja hozta a buszmegállóig. Buszjárat visz ugyanis a hosszútávú parkolóhoz, ahol a kocsinkat hagytuk. Felszálláskor kedvesen segített egy angol úriember, leszálláskor viszont a két sofőr simán végignézte a szerencsétlenkedésemet a cuccokkal és a gyerekkel. A kocsiátvétel simán ment, a jószág a 38-as parkolóöbölben várt bennünket. Egy kis berakodási-, meseindítási-, melyik oldalon megyünk most-átgondolási idő után nekivágtunk a hátralévő ötvenperces autóútnak. Az elmulasztott délelőtti kávé és a sok idegeskedés miatt még a gépen megfájdult a fejem, és ezen nem segített a gyógyszer gyanánt betöltött Starbucks sem, viszont súlyosbította a fejem mögött harsogó mesefilm. Gyakran nézegettem az órát, remélve, hogy gyorsan telnek a percek. Aztán jól belefutottunk egy 3,5 km-es dugóba, lépésben haladtunk, ez negyven percet adott hozzá a menetidőnkhöz. Nem esett jól. De aztán végül csak hazajutottunk, a húgom vacsorával várt minket, jó volt megérkezni, akármennyire nem volt kedvem visszajönni.