Szitáló eső ragyogó napsütés (egész nap!), szikrázóan kék ég, felhő csak annyi, hogy jól mutassanak a fényképen. A járdákon, zöldeken látszik, hogy az elmúlt időszakban nem ez volt a jellemző… Mákunk van, hogy éppen mára tűztük ki a kirándulást. A vonaton kellemesen szellősen utaztunk,

a délelőtt első peak-off, azaz csúcsidőn kívüli vonatával érkeztünk. A Victoria station-ről indulva először kicsit kóválygunk, keresve az utat a belváros felé, de mire térképhez jutunk, lényegében már meg is találjuk.

Jó nagy tömegbe botlunk a Buckingham palota előtt, láthatóan készülődik valami. És már kezdődik is: lovas gárdisták tűnnek fel, az udvaron rázendít a királyi katonazenekar… ….a Star Wars zenéjére… …amit az Indiana Jones zenéje követ – valószínűleg John Williams az udvar vendége aznap, és mi épp kifogtuk, úgy látszik, a Sors úgy döntött, hogy kanyarít ma nekünk egy jó napot.

Továbbállunk, hogy haladjunk, mert még egy nagy kört akarunk bejárni. A Green parkban Majára rájön a pisilhetnék, amit gyorsan el is felejt, amikor meglátjuk, hogy valaki kézből etet egy mókust. Aztán itt is, ott is feltűnnek további bundások (sajnos mind szürke mókus…). A jónép annyit etette már őket, hogy egyáltalán nem félnek, ott ugrabugrálnak az emberek közelében. Egy kis mókuscsodálós, galambkergetős intermezzo után újra útnak vesszük magunkat, mert Maja pisilhetnékje egyre sürgetőbb.

A parkban nincs vécé, viszont a Starbucksban igen, meg persze kávé is! A sorral kicsit pechünk van: négyen is állnak előttünk, az első két csajnak ráadásul vagy szorulása vagy csúnya hasmenése van, mert összesen kábé negyed órát töltenek bent (külön, egymás után…) Maja egy hős volt, mert kibírta egészen, amíg sorra nem kerültünk.

Kávézás közben az elhaladó embereket figyelem. Bizniszmenek (és vumenek), különc figurák, szinesbőrű anyák gyerekekkel, turisták, diákok. Mindenki valamiért van itt, nem látok olyat, aki „csak úgy londoni”, és ettől valami egészen különleges, energiával teli atmoszféra uralkodik, ami visszahat mindenre, ami ezt létrehozta, más ez a pékség, mert ez londoni pékség, más ez a kirakat, mert ez londoni kirakat, más ez a pad, ez a szobor, a buszmegálló, virágosstand, kávézó. Izgalmas, megrészegítő beszívni ezt a hangulatot, ahogy továbbsétálunk a Picadilly circus felé.

Ahogy odaérünk, elgondolkodom, hogy vajon a Sanyo még mindig fizet a reklámhelyért vagy a felirat már a város kulturális örökségének a részeként ingyen illeti meg a céget? Egyáltalán: létezik még olyan, hogy Sanyo?

Merengésemet egy telefon szakítja félbe: az egyik tanársegéd a regisztert készíti, és kérdezi, miért nem volt ma Maja suliban. Ezek szerint Miss Johnson elfelejtett szólni a kirándulásunkról… Felvilágosítást adok, a tanársegéd elnézést kér és jó városnézést kíván. Tovább a Trafalgar square-re, a gyerekek vagy fél órát szaladgálnak, felfedezik a teret, alig akarnak továbbmenni. Samu mögé állandó felügyelet kell, mert minden félelemérzet nélkül megy bele a vakvilágba (a tömegbe, az úttestre…)

Séta tovább:

A következő állomás a London Eye. Amíg B. megveszi a jegyeket, kieresztjük a gyerekeket a tövében lévő játszótérre. Csak anyósom és Maja ülnek fel a kerékre, mert Samu még kicsi, mi pedig már ültünk, ugye, majd’ két évvel ezelőtt. Én nagyon ültem… (http://kipufog.blog.hu/2008/12/28/szerda_21002)

B. következő programnak városnéző hajókázást javasol, én kicsit ingadozom, nem vagyok biztos benne, hogy Samu bírna 40 percet egy hajón tétlenül. Aztán arra gondolok, hogy legfeljebb ellépcsőzget a szintek között, rohangál fel-alá, kibekkeljük. Szóval megvesszük a jegyet, fél óra múlva beszállás. Pechünk van: ez nem olyan mindenki ide-oda csalinkázik a hajón típusú út: az emberek leülnek a felső, nyitott fedélzeten, az idegenvezető csávó pedig löki a sódert. Még meg is kéri a közönséget, hogy lehetőleg senki ne mászkáljon középen (az egyetlen sávon, ahol egyáltalán mászkálni lehetne), mert akkor a kapitány nem lát. És tényleg: hátranézek, a kapitány lényegében velünk egy magasságban áll a kis kabinjában, szóval ha nem akarok hídpillérnek futott hajóról mentőmellényben kiúszni a Temze partjára, akkor jobb lesz féken tartanunk Göbit.

A kommentár egyébként érdekes, vicces, kár, hogy a feléről lemaradok, mert fordítom Majának, Anyósomnak (hiszen teljes joggal Ők is szeretnék tudni, mit mond a gáj(d), Maja kérdezget, Samu unatkozik… Fúj a szél, szembe süt a nap, megfájdul a fejem. Közben B. egy sorral hátrébb hallgatja az idegenvezetést, néz, fotóz, és a végén kijelenti, hogy na, látom, Samu milyen jól elvolt? Hát ja.

A hajótúra után a Westminster hídon indulunk vissza a Temze másik partjára, a végefelé közelít a nap és a tervezett sétánk is. Mire átérünk a hídon, realizáljuk, hogy nincs is olyan sok a vonat indulásáig, viszont annál több távolság az állomásig. Nekiiramodunk hát, öles léptekkel, Samu közben bealszik a babakocsiban. Kicsit túl jól is sietünk: még ki sincs írva, hogy melyik vágányról indul haza a vonat, amikor az állomásra érünk, ami most egészen más arcát mutatja: a délutáni-esti csúcsidőben vagyunk, emberek tömege nyüzsög, rohan, kaját, újságot vesz, telefonál, kijelzőt böngész. Inni adok Majának, mert már 10 perccel ezelőtt jelezte, hogy szomjas, de akkor még rohantunk. Megissza a palackban lévő összes maradék innivalót, majd közli vádló hangon: tessék, üres! Megittam az egészet, mert nagyon szomjas voltam, mert TI NEM ADTATOK inni, amikor kértem. Pfff. Hűha! Nem viccel a csaj.

Ahhoz képest, hogy rögtön elindultunk a vonathoz, amint kiírták, hogy hova mehetünk, nem is kell sokat várnunk az indulásra azután, hogy elfoglaljuk a helyünket. Szerencsére nekünk még jutott belőle, induláskor már jócskán állnak is mindenfelé a kocsiban. Kevésbé szerencsés, hogy Samu negyed óra babakocsiban alvás után a vonatra szállás közben felébred, esélytelen, hogy visszaaludjon, így egy kissé fárasztó menetnek nézünk elébe a nap végére. A kétórás út felénél átszállunk, addigra a csatlakozás már kellemesen kiürül, ismét szellősen utazunk, mint délelőtt. A felnőttek jobbra-balra dőlnek, bezzeg a gyerekek elemükben vannak.

A közelünkben ülő fickó hátrahagyja az újságját, amikor leszáll (másik kocsiba menekül?), megakad egy cikken a szemem: az otthoni iszapömlésről. Időm nincs, hogy elolvassam, de furcsa az országunkról szóló hírt látni egy angol újságban. B. kitépi nekem, majd otthon elolvasom.

Számoljuk vissza a megállókat a végállomásig.

Végre megérkezünk. Meg kell hagyni: szuper nap volt, de ez a vonatút igazán nem hiányzott a végére.