az otthonunk, a kertünk illatából, a szertelenül kanyargó utcák romantikájából, a Petőfi-hallgatásból az autónk vezetése közben, az ismert környezet nyújtotta magabiztosságból és biztonságérzetből, a barátok, rokonok közelségéből. Ezer kis hajszálgyökérrel kötődünk a helyhez, ahol élünk, az átültetést éppen úgy megsínyli az ember, mint akár egy fa, és talán nem szerénytelenség azt állítanom, hogy az utánunk maradt gödröt sok embernek kell napról napra szépen lassan betemetni - hogy aztán néhány év múlva a többszöri átültetéstől megerősödve, új ágakkal büszkélkedve térhessünk vissza (egy másik gödröt hagyva magunk után, innen 1750 km-re...).