mi tagadás. Igaz, a szex a kutyáké, miénk a turizmus. Ezúttal Prágába vetett el minket a jó sors, azaz a fedezőkan, akit Margit kutyánk számára kinéztünk, hogy gyermekeinek apja legyen.

Az odaút csak simán hosszú volt, minden bonyodalom nélkül. Hasonlóképp problémamentesen zajlott a kutyanász is Mala Hrasticében. Dolgunk végeztével a 30 km-re fekvő Prágába mentünk. Ott némi bolyongás után bevettük magunkat egy, az óvároshoz közel eső szállodába, bundabugyit, usankát húztunk és nyakunkba vettük a várost. Na, azért ez erős túlzás: sűrű fényképezőkattogtatások közepette bolyongtunk a belvárosi utcákon egy alkalmas hely után kutatva, ahol hausová knedlikít ehetnénk. Sétánk közben innen is, onnan is kisvakondok tömkelege kacsintott vissza ránk mindenféle formában: fából üvegből, csokoládéból, textilből, komzmetikumok címkéjéről, stb. Azon sem lepődtünk volna meg, ha a híres asztrológiai óra ablakocskái mögül is ő bukkant volna elő... De aztán végül onnan semmi nem bukkant elő a bámészkodó sereg (köztük mi) őszinte sajnálatára. Kongatott tízet, aztán csókolom, mehet mindenki a dolgára, nincs itt semmi látnivaló, kérem.

Áhított knédlinket végül a főtér egyik sarkában, egy elegáns szálloda kevésbé elegáns turisták részére kialakított teraszán fogyasztottuk el. Így télvíz idején rendszeresen ugratjuk egymást azzal, hogy "na kiülünk?". Hát most kiültünk. De csak azért, mert a terasz plexilapokkal volt körvevé(d)ve, így a nagy "spóroljunk az energiával, mérsékeljük az üvegházhatást: fűtsük az utcát - gratulálunk!" gázüzemű fűtőoszlopok melege bent is maradt a teraszon. Zsáner volt, na. (Boldog karácsonyt magunknak!)

Utána még lesétáltuk egy kicsit a vacsorát. Éjfél felé közeledve már igencsak cudarrá vált a hideg, szóval visszamenekültünk a szállásunkra.

Másnapra még tervbe volt véve egy dómlátogatás, de aztán ez végül kimaradt, mert eleredt a hó, jobbnak láttuk minél hamarab útnak venni magunkat. Ismét Mala Hrastice, hogy biztosabbá váljon a megtermékenyítés. Némi papírmunka, aztán irány haza, az ekkorra már igencsak szakadó hóban. Az autópályáig nagyjából negyven kilométer az amúgy nagyon szemet gyönyörködtető dimbes-dombos tájon (idefelé panaszkodtam, hogy én még sosem láttam útközben, erdőszélen őzet, hát most rögtön hatot is), kár, hogy az út kb. másfél sáv széles csupán, így - pláne a hóesésben minden szembejövő jármű egy adrenalinfröccs. Nagy megkönnyebbülés volt felhajtani a széles, hómentes autópályára.

Navigátorunk már az út eleje óta jelezte, hogy valahol kétszázakárhány kilométerrel előttünk útlezárás van. Nekünk mégsem akaródzott ismét a kis utakon kerülgetni, meg hát lehet, hogy az egész csak kacsa - belefutottunk a több kilométeres, álló sorba. Az ember szinte várta volna, hogy a némber a gépből azt mondja, hogy "úgy kell neked". De nem mondta. Hagyta, hogy csak simán főjünk a saját levünkben. Két órán keresztül. Szerencsére volt nálunk könyv, újság, telefon (összecsukható szék nem, de azért) elfoglaltuk magunkat. Előtte tankoltunk, volt vizünk, némi kajánk, nem kellett félnünk sem fagy-, sem szomj-, sem éhhaláltól, mégis nagyon para volt ott állni, és figyelni, ahogy az autókat és az utat lassan belepi a többcentis hó. Itt álldogálva ment füstbe az a tervünk, hogy hazaérve kutyát cserélünk, és indulunk Szlovákiába egy másik kanhoz fedeztetni. Már csak szerettünk volna épségben hazajutni. Végül aztán csak megindult a sor. Az élmény hatása alatt az első útbaeső mekinél kiálltunk, és vettünk 6 sajtburgert, ki tudja, mi történhet még alapon.

Hogy behozzuk a lemaradásunkat, néha csillagsebességre kapcsoltunk. Mielőtt bárki megbotránkozna, ki lehet próbálni: kell hozzá sűrű hóesés, sötétség, egy  (nem feltétlenül gyorsan) mozgó autó és azon egy reflektor.  Szabadnapos óvoda.

Éjjel tizenegyre haza is érkeztünk, épségben, egyben, karcolás nélkül.