B. egy focimeccs hevében leverte a lámpát a nappaliban (nem Ő extrém magas, a belmagasságunk belalacsonyság). Így hát vettünk egy újat. B. felszerelte. Pár napig, vagy egy hétig is, néztem, néztem, hogy annyira nem mutat sehogy a fehér plafonon, kéne valami alá (azaz fölé) vagy köré. Végül kipattant a fejemből az ötlet, hogy az étkező falfülkéinek sötétlilájával fessünk egy téglalapot fölé-köré. Előadtam B-nek az ötletet, kivételesen nem kapott tőle agybajt. Egy szép szombati napon nekiálltunk körberagasztani a téglalap majdani helyét. Párbeszéd:

B: Milyen széles legyen?

Én: Arra gondoltam, hogy tarthatna eddig a púpig.

B: Nem lesz az túl keskeny?

Én: Oké, lehet nagyobb. Tartson akkor eddig a koszig!

És akkor itt jött az egymásra nézés és a kirobbanó röhögés. Ha ezt a "festőnk" hallotta volna! Minden alkalommal, amikor találkozunk, halálba szekál minket, hogy az évek alatt, apránként, szépen felújított házunk szégyenfoltja a hullámos, toldozott-foldozott mennyezet...