Majáéknál mindig történik valami, amiről a heti hírlevélben szokták tájékoztatni a szülőket. A hírlevél pár hét alatt VIP dokumentummá lépett elő a mindennapjaimban (miután rájöttem, hogy a felületes olvasása súlyos információs hiányt okozhat, ami következményekkel jár). Szóval keddenként izgatottan veszem elő a könyvtáskából, még aznap időt kerítek az átfutására, fektetés után pedig az alapos tanulmányozásra, amit lehet, azt be is vésem a naptárba, majd a hét hátralévő részében is bele-bele lapozok, a részleteket újra felelevenítsem.

A hírlevélből értesültünk a tegnapi sütivásárról is, amelyre várták a szülőktől a saját készítésű vagy boltban vásárolt hozzájárulást, a cuccot tegnap reggel kellett beszolgáltatni a kihelyezett trolikra. Már kedden elkezdtem átgondolni, hogy mit vihetnénk, szerdán megvettem a hiányzó hozzávalókat, csütörtök délután pedig nekiláttunk Majával, mert hát az mégiscsak úgy jó, ha Ő is részt vesz a sütésben (amúgy is szeret velem sütögetni, főzőcskézni). A szokásos felfordulást kell elképzelni, úszott az egész konyha az edényektől, habverőktől, liszttől, cukortól, a helyzetet súlyosbította Samu, akit persze rettentően érdekeltek a konyhában folyó események, ezért vagy a nadrágomat/kötényemet (Maja szerint „konyharuha”) rángatta nyávogva, hogy vegyem fel, vagy önállósította magát és Maja sámlijára kapaszkodott fel, hogy megkaparintson minden veszélyes vagy szétszóródásra/kiömlésre képes objektumot a pultokról, miközben a sámli jogos tulajdonosa nyígott, hogy „Anyaaaa, a Samu lelööök!” Meg is állapítottam, hogy ez a „süssünk gyerekekkel” mozgalom nem igazán nekem való. B hol jobban, hol nehezebben boldogult a „tartsuk távol Samut a konyhától” prodzsekttel. A díszítéssel már belecsúsztunk a fürdésidőbe, szóval az utolsó párat már nyugiban fel tudtuk  díszíteni, mert B. fogva tartotta Samut az emeleten. Mondhatom, hogy Maja nagyon ügyesen díszített, saját ötletei voltak, hogy melyik sütire milyen gumicukrokat tegyünk, az egyiket pedig nagy türelemmel körberakta ici-pici cukorszívecskékkel.

Másnap reggel felcímkézett dobozokban landoltak az iskola előtt. Kérdeztem B-től, hogy mennyi süti volt a trolikon, és nagy meglepődéssel hallgattam a beszámolót lézengő sütisdobozokról, szellősen megrakott két troliról. Nem tudom miért, de arra számítottam, hogy az anyukák tonnaszám cipelik majd be a süteményeket, én még délután fontolgattam egy második adag muffin megsütését, de aztán az első adag bonyodalmai után úgy döntöttem, a sütésből nekem aznapra elég. Csak a Maja évfolyamában 150-en vannak a gyerekek és az iskola 3 évfolyammal dolgozik, ez alsó hangon is 3-400 gyerek. Létezik, hogy ennyi szülőből összesen kb. 20 vette a fáradságot??? Úgy tűnik, igen.

Délben hazahoztam Maját, lefektettem Samut, feltettem gyorsan egy kis ebédnekvalót, kirakóztunk Majával, ettünk valamicskét az elkészült kajából (vadas szósz volt, elrontottam, túl hígra sikerült, de azért ehető volt), aztán sebtiben elindultunk vissza az iskolába a sütivásárra. Útközben jutott eszembe, hogy a fényképezőgépet elvihettem volna. Miközben lefelé siettünk, egy marha nagy, ronda felhő úszott fölénk. 10 percet „késtünk” 2:45-re írták a hírlevélben a kezdést, mi 2:55 körül értünk le. A „vásár” a kaputól az épület felé vezető úton egy asztal volt – mondjuk ennyi sütiből több nem is telt volna ki. Azért örömmel konstatáltuk Majával, hogy a mi sütijeinkből addigra már nem maradt. Vettünk egy zacskónyit (5db 1 font) a sütikből, besétáltunk az iskolaudvarra, és egy kis pavilonba beültünk, hogy Maja majszolhasson belőlük. Ekkorra már esett is abból a ronda felhőből és fújt a szél, én erősen fagyoskodtam, na meg a gyomrom is fájt, már előző éjjel fél négy óta. Gyanúsan fogytak az emberek az udvarról, úgyhogy Maja még kicsit játszott a játszótéren, aztán elindultunk haza, visszafelé is vettünk még öt sütit, aztán hazajöttünk (a magam részéről hazavonszoltam magam). Szóval csalódás volt a sütivásár, az első dolog, amiben csalódnom kellett ebben az iskolában, részemről jóval nagyobb felhajtásra számítottam. De hogy mennyire másképp látja egy gyerek a dolgokat: Maja teljesen odavolt, hogy milyen jó volt a sütivásár, boldogan válogatott az asztalról, nem zavarta a hideg és a szitáló eső, hazafelé is nagy vidáman baktatott mellettem, fecsegett és kérdezősködött, aztán hazaérve lelkesen mesélt az apjának és mutogatta a szerzeményeinket.