hogy meghoztunk egy döntést, aminek gyümölcsét most is élvezzük, és amelynek súlyát életünk végéig cipeljük majd. Lehet rajta rágódni, hogy mi lett volna ha… De akkor, ott, az adott körülmények között, máig hiszem, hogy ez volt a jó döntés. És még hálásak is lehetünk sok embernek, hogy egyáltalán megadatott nekünk a lehetőség, hogy döntést hozzunk. Valahányszor a tükörbe nézek Samuval, mindig eszembe jut az elvesztett testvér, de ha itthon maradunk, és „semmit” sem teszünk, még ezzel az egy szem Samuval sem nézhetnék a tükörbe. Nagyon furcsa és félelmetes érzés, hogy az elvesztett, és az, aki ma velünk lehet, genetikailag egy és ugyanaz. Ilyen szempontból nehezebb veszteség ez, mint Bori és Vili, mert most tudjuk, látjuk, hogy mi/ki az, akit elvesztettünk. Más szempontból pedig az a nehezebb, mert Samutesóval nem találkoztunk, és Samu meg is maradt nekünk kettejük közül, míg őket mindkettejüket elvesztettük, ráadásul az egész a szemünk előtt, kézzel foghatóan történt. Felesleges is ezen filozofálgatni, a veszteség az veszteség, és visszacsinálni sem lehet. Együtt kell vele élni, az embernek a részévé, személyisége egy darabjává válik. Azt hiszem, addig normális is ez, amíg a mindennapokra nem nyomja rá a bélyegét, nem támasztok elvárásokat Samuval szemben, ugyanúgy tudom szeretni és ugyanúgy tudok rá haragudni, mintha hétköznapi második gyerek volna. És nagyon lehet szeretni…

A neurológus doktornő is nagyon szerette. A váróban ülve mindig hallottam, hogy a többi kicsi rendre sír a vizsgálat közben, Samu viszont az első alkalomtól kezdve (akkor volt négy és fél, korrigáltan három hónapos) élvezte a gyurmázást, teliszájas mosolyokat küldözgetett közben a doktornőnek. Ma ismét voltunk kontrollon, s mint kiderült, utoljára. A feszesség majdnem teljesen feloldódott, a tornáztatgatást még egy hónapig kell csinálnunk, de már nem kell visszajönnünk többet. Jól időzítette Samu a „gyógyulást”: Balázs Mária doktornő januártól nyugdíjba megy. Jó pihenést, sok szép nyugdíjasévet kívánunk Neki!