Mielőtt elkezdeném a napi szintű (hö-hö-hö) jelentések firkálását, kicsit tudósítok az eddig történtekről.

A kórházban strapás volt. Fizikailag is, lelkileg is. A napokat végigcsinálni felért egy szülés utáni kondícionáló táborral. Kelés 5-kor, egy "remek" szoptatós teával indítva a napot, a hatás erősítése kedvéért pár szem pogácsa, egy fél kakaóscsiga vagy egyéb kalóriadús sült tésztaféle kíséretében. Aztán embert faragni az ábrázatomból a fürdőben, majd a menetfelszerelés összepakolása után kirándulás a koraszülött osztályra. Az első napokban ez nagyjából negyed órát vett igénybe (mármint az avászkodás maga), de ahogy teltek a napok, és kezdte éreztetni a hatását a fizikoterápia, egyre jobb lett a szintidőm, a végén már 3-4 perc is elegendő volt hozzá. Fél hat előtt 5 perccel lehetett csöngetni, hogy beengedjenek minket (ugyanis 5-6, napról-napra karikásabb szemű anyuka társaságában vártam a bebocsájtást a sárga fémajtó előtti padon). Belépve találgattuk, vajon éppen melyikünk gyereke üvölt. Átvedlés az anyaszobában, majd mindenki ment a maga porontyához, bemosakodás, szoptatás/etetés, kinek mi. De tempósan ám, mert negyed hétkor kegyetlenül le kell cuppantani a dedet az éltető forrásról, akárhol is tart.

És akkor itt ejtenék pár szót a RENDSZERről. Ami olyan tipikusan mindenkinek-rossz-de-senki-nem-tehet-róla helyzet volt. A kicsik anyuka általi etetésére fél, maximum háromnegyed óra állt rendelkezésre, fix időpontban, naponta hatszor. Nem számított, hogy a baba épp éhes volt -e vagy sem, akkor lehetett szoptatni/etetni, máskor nem. Így ha a baba épp mélyen aludt, akkor remekül eltelt fél óra az ébresztésével, és máris kicsúsztunk a szoptatási időből. Hízni viszont muszáj, szóval ha nem szopott eleget (mert mikor is tette volna?), akkor nosza, döntsük le a gyerek torkán a fejadagot nagylukú cumiból. Így azonban várható volt, hogy a két óra múlva kezdődő újabb szoptatási időben a bébi baromira nem volt éhes, megint nem szopott, és máris bekerültünk az ördögi körbe. Ebből úgy lehetett kikerülni, ha az ember kifogott egy szoptatáspárti nővért, aki nem erőltette a pótlást, így a baba megéhezett a következő szoptatásig.

Mielőtt azonban darabokra szedne egy idetévedő nővérke, elmondom az érem másik oldalát is: ezekkel a kicsikkel sok a teendő (na, nem az olyan "nagy lovakkal", mint Samu, hanem az igazán picúrkákkal), és úgy nem lehetne végezni a munkát, hogy folyamatosan ott lebzselnek az anyukák, és hol az egyik, hol a másik szoptat, kér segítséget, pótlást, miegyebet. Tisztán és rendben tartani a babákat, mosni és mosogatni rájuk, intézni a vizsgálataikat, gyógyszerezésüket, és még ki tudja, mi minden. Szóval teljesen érthető, hogy valamilyen redszert muszáj fenntartani. Ez van. És tulajdonképpen örülhetünk, hogy többé-kevésbé szoptatásbarát a kórház, még ha ez annyiban is merül ki, hogy nem ellenzik a koraszülöttek szoptatását, és biztosítják hozzá a tárgyi körülményeket, napi hat alkalmat és (nővére válogatja, hogy milyen mértékű) segítséget a kezdőknek (és újrakezdőknek) a mellretételnél.

Visszatérve a napi rutihoz: szoptatás/etetés után az anyaszobában fél óra fejés. Az osztályon töltött bruttó idő alkalmanként kb. másfél óra volt, nekem ennél kevesebből soha nem sikerült kihoznom. Utána vissza túra az ágyhoz, reggeli, vizit. Marad fél óra az ejtőzésre (vagy akármire), aztán ismét felcuccolni, és indulás, mert fél kilenckor ismét szoptatás. Túra fel. Ezután kicsit több idő maradt, mert reggeli letudva, és nincs vizit sem, szóval lehetett egy órácskát aludni. Túra le. A fél tizenkettes babahízlalás után viszont mindig gondban voltam, mert a fél kettes "szülői tájékoztató" elé valahogy be kellett zsúfolni az ebédet (=túra fel, ebéd bedob, túra vissza), ami nem mindig sikerült. A szülői tájékoztatón mindenkihez odament az orvos, és elmondta az aktuális tudnivalókat a babáról, ilyenkor bejöhettek az apukák is. Ezt pár nap után már úgy intéztük, hogy B. bement a tájékoztatóra, én ezalatt Majával töltöttem egy kis időt, gyakran együtt ettük meg az ebédemet. A tájékoztató végeztével B. még maradt bent Samuval, amíg ki nem tették, majd kijött, elbúcsúztunk, és én mentem be a fél hármas szoptatásra. Négykor vissza az ágyhoz, általában ilyenkor próbáltam bezsúfolni egy zuhanyzást. Ötre vissza az osztályra fürdetni, fél hatkor szoptatás, majd a szokásos fejés. Hiába végzek hétkor, már nem érdemes felmenni, mert fél nyolckor rokonok látogatási ideje, utána már szintén nem marad idő felmenni a fél kilences program előtt. Negyed tíz tájára kiürültek a szobák, az anyukák visszavonultak fejni. A lámpák már csak a folyosókon égtek, de a nagy ablakokon keresztül éppen elég fény jött be ahhoz, hogy kellenes félhomály uralkodjon. No, ekkor, Samut a mellkasomon büfiztetve azért volt néhány nehéz pillanatom. Látva a sok picike koraszülöttet, no meg a friss szülésélménnyel a fejemben (jó sok hormonnal a szervezetemben) óhatatlanul is jöttek a gondolatok, hogy mennyi veszteség vezetett el idáig, eddig a fotelig itt a posztintenzíves szobában. Azt hiszem, a legjobban az fájt, hogy milyen kevésen múlt a legutóbb. Nem egy olyan baba volt velünk egyidőben az osztályon, akik 6-700 g-osan vagy legalábbis egy kiló alatt születtek, és otlétünkkor már vidáman híztak, sima kiságyban feküdtek. Persze azt is jól láttam, mekkora terhet rótt volna a családra a hónapokig tartó kórházi ápolása a babáknak, hazatérés után a sok fejlesztő foglalkozás, és még akkor sincs garancia arra, hogy egészséges felnőtt válik belőlük.

Vissza a napi rutinhoz. Tízkor (legkésőbb negyed tizenegykor) kiléptem a sárga fémajtón, egy utolsó bélvonszolás az ágyig, fogmosás, és ájulás... ...egészen hajnal ötig.

Nagyobb léptékben áttekintve a kilenc napot: Samu egy éjszakát töltött inkubátorban, minimális légzéstámogatással, majd a szülés után 24 órával már ki is tették a posztintenzívre, kiságyba. Amíg nem evett alkalmanként 30 ml-t, addig infúzión keresztül kapta a folyadék-utánpótlást. Mire ezt le lehetett állítani, addigra szükségessé vált a kék fény terápia. Egyik sem egy tragédia, de etetéskor mindkettő esetében meg kellett várnom, mire jött egy nővér, aki leköti az infúziót, lekapcsolja a kék fényt, és hát ugye az idő igen drága kincs volt akkor... Emlékszem, mikor egyszer lementem etetni, és Samu rugija neonkéken világított. Akkor kezdték a terápiát. Később egy másik szerkezetet üzemeltek be Neki, az meg egy hipermodern, áramvonalas kis ágyszerűség volt, aminek a fekvőfelülete kéken világított. Ehhez kapott Samu egy ultravagány "napszemüveget". A kettő kombójában pont úgy nézett ki, mint valami űrhajós a jövőből, aki épp most lőtte ki magát egy űrkapszulában valami ismeretlen bolygó irányába.

Tulajdonképpen mire a kékfényes kezelés szükségtelenné vált, már mehettünk is haza – kis korkedvezménnyel. Ugyanis hivatalosan pénteken jöhettünk volna, de némi közbenjárással, illetve a körülményekre való tekintettel (jó súlyú, egészséges, problémamentes baba, orvos apuka) már csütörtökön is eljöhettünk. Kívülálló szemlélő talán azt mondaná: egy nap ide vagy oda már nem mindegy? De higgye el mindenki, hogy nem. Ott és akkor +24 óra az osztályon nagyon nem volt mindegy, két okból: egyrészt féltettem a szoptatás sikerét, másrészt Maja már kezdte megsínyleni a távollétemet – ezt meg én sínylettem meg. Szóval mindenkinek jobb volt, hogy hamarabb hazatérhettünk.